Rövid megtorpanás után folytatjuk izraeli beszámolóinkat. Amint azt biztosan már érzékeltétek, posztjaink nem időrendi sorrendben követik egymást, hiszen az olyan kiszámítható lenne, mintha mondjuk egy programtervező matematikus, vagy – teszem azt – egy kényszeres technikatanár blogját olvasnátok, amit senkinek sem kívánunk.
Szárnyaljon tehát az alkotó fantázia, és következzék a város, amelyről mindenki tud legalább öt közhelyet mondani – mi is, de nekünk van önbecsülésünk és csak azért sem tesszük. Lássuk tehát a Jeruzsálemet bemutató első posztot, amely mi mással is kezdődhetne, mint
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
El kell ismernünk, hogy blogunkban a köztes-európai térség sajnálatos módon alulreprezentált. Mivel nem szeretnénk azt a tévképzetet erősíteni, mely szerint Csurtusék érzéketlenek a történelmileg determinált regionális elkötelezettséggel szemben, mai posztunkban ezt a jelenséget próbáljuk majd orvosolni. Új kommunikációs offenzívánk első lépése legyen mondjuk a lengyel tengerparti város, Gdańsk, ahol csak T. járt (ő is mindössze három napot töltött ott), ezért színekről, virágokról, felhőkről és hasonlókról nem tudunk beszámolni.
A klasszikus utazási blogok egyik legszembetűnőbb hiányossága, hogy míg – teszem azt – Párizsról vagy Rómáról (esetleg Amszterdamról) posztok ezrei, továbbá fényképek tíz- és százezrei szólnak, az átlagos idegenforgalmi érdeklődés látókörén kívül eső területek méltánytalanul kevés fényt kapnak. A Csurtusblog ilyen szempontból is igyekszik kivételt képezni, s (a még várólistás albán, kubai, brijuni és más posztok mellett) a jövőben egy olyan országgal is változatosabbá teszi kínálatát, amelyről idehaza elég keveset tudunk.
Biztosan emlékeztek Ulster zászlajának, illetve címerének történetére (ha nem, sürgősen tessék 
Vajdahunyad vára mindenkinek ismerős lehet, aki – akár csak egyszer – sétát tett a budapesti Városligetben.
Albánia mindig is piszkálta Csurtusék fantáziáját. Eddig négy posztban meséltünk nektek ottani élményeinkről, de rájöttünk, hogy egy igazi, alapos bevezetővel még adósok vagyunk. Ahogyan az látszik, a kronológia nem mindig az erősségünk: az ország-felvezető csak most következik, de ez ne zavarjon meg senkit.
Szégyen és gyalázat, de a portugál zászlót még nem mutattam be. Most megteszem, de vexillológiai értekezést nem akarok elkövetni, mindössze a címerről, illetve ezen belül arról a furcsa, kör-, illetve gömb alakú izéről szeretnék pár mondatot szólni, ami a klasszikus címerpajzsot körülveszi.
Nekünk, magyaroknak nem kell különösebben magyarázni, milyen érzés apró nyelvi szigetként létezni egy minden részletében idegen lingvisztikai környezetben. Végigszopva ezeregyszáz évet az indoeurópai nyelvcsalád három nagy ágának, a szlávnak, a germánnak és az újlatinnak az ütközőzónájában, csakis rokonszenvvel tudjuk szemlélni az ilyen szempontból hozzánk hasonló nációkat, még akkor is, ha köztünk és köztük a (remélhetőleg kölcsönös) szimpátián túl semmi közös nincs (a Szíriuszt meg a speckó DNS-spirálokat most talán hagyjuk).
Az osztrák irányultságú heraldikusok joggal akadhatnak fenn Amszterdam címerének megpillantásakor, hiszen a pajzs tetején látható királyi fejfedő Ausztria császári koronája. Nincs ebben semmi meglepő; a 15. század végén Miksa császár engedélyezte használatát, mert igen elégedett volt a város által a német-római birodalom kincstárába befizetett összeggel. Innen is látszik, hogy Amszterdam már akkor is úszott a zsében.
