Rövid megtorpanás után folytatjuk izraeli beszámolóinkat. Amint azt biztosan már érzékeltétek, posztjaink nem időrendi sorrendben követik egymást, hiszen az olyan kiszámítható lenne, mintha mondjuk egy programtervező matematikus, vagy – teszem azt – egy kényszeres technikatanár blogját olvasnátok, amit senkinek sem kívánunk.
Szárnyaljon tehát az alkotó fantázia, és következzék a város, amelyről mindenki tud legalább öt közhelyet mondani – mi is, de nekünk van önbecsülésünk és csak azért sem tesszük. Lássuk tehát a Jeruzsálemet bemutató első posztot, amely mi mással is kezdődhetne, mint
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A klasszikus utazási blogok egyik legszembetűnőbb hiányossága, hogy míg – teszem azt – Párizsról vagy Rómáról (esetleg Amszterdamról) posztok ezrei, továbbá fényképek tíz- és százezrei szólnak, az átlagos idegenforgalmi érdeklődés látókörén kívül eső területek méltánytalanul kevés fényt kapnak. A Csurtusblog ilyen szempontból is igyekszik kivételt képezni, s (a még várólistás albán, kubai, brijuni és más posztok mellett) a jövőben egy olyan országgal is változatosabbá teszi kínálatát, amelyről idehaza elég keveset tudunk.
Albánia mindig is piszkálta Csurtusék fantáziáját. Eddig négy posztban meséltünk nektek ottani élményeinkről, de rájöttünk, hogy egy igazi, alapos bevezetővel még adósok vagyunk. Ahogyan az látszik, a kronológia nem mindig az erősségünk: az ország-felvezető csak most következik, de ez ne zavarjon meg senkit.
Szégyen és gyalázat, de a portugál zászlót még nem mutattam be. Most megteszem, de vexillológiai értekezést nem akarok elkövetni, mindössze a címerről, illetve ezen belül arról a furcsa, kör-, illetve gömb alakú izéről szeretnék pár mondatot szólni, ami a klasszikus címerpajzsot körülveszi.
Nekünk, magyaroknak nem kell különösebben magyarázni, milyen érzés apró nyelvi szigetként létezni egy minden részletében idegen lingvisztikai környezetben. Végigszopva ezeregyszáz évet az indoeurópai nyelvcsalád három nagy ágának, a szlávnak, a germánnak és az újlatinnak az ütközőzónájában, csakis rokonszenvvel tudjuk szemlélni az ilyen szempontból hozzánk hasonló nációkat, még akkor is, ha köztünk és köztük a (remélhetőleg kölcsönös) szimpátián túl semmi közös nincs (a Szíriuszt meg a speckó DNS-spirálokat most talán hagyjuk).
