Albánia mindig is piszkálta Csurtusék fantáziáját. Eddig négy posztban meséltünk nektek ottani élményeinkről, de rájöttünk, hogy egy igazi, alapos bevezetővel még adósok vagyunk. Ahogyan az látszik, a kronológia nem mindig az erősségünk: az ország-felvezető csak most következik, de ez ne zavarjon meg senkit.

Nem volt könnyű rászánnunk magunkat, de végül minden összejött egy szkiptáriai utazáshoz. Nem utolsósorban Juditnak, illetve Szabolcsnak köszönhetően (akiknek innen is köszönünk mindent!) végül bekövetkezett: nyolc napot töltöttünk el Enver Hodzsa és Szkander bég hazájában; tapasztalatainkról, élményeinkről és benyomásainkról egy teljes országsorozatban számolunk be nektek ezeken az oldalakon.

Ahogyan azt megszokhattátok, az ország-bevezető posztokban általánosságokkal fárasztjuk a nagyérdeműt, s Albánia esetében sem lesz ez másként. Igyekszünk szakítani a klasszikus útibeszámolók közhelyeivel, ezért itt és most ünnepélyesen megígérjük, hogy a „Sasok földje”, illetve a „Bunkerek országa” szóösszetételektől határozottan távoltartjuk magunkat, még akkor is, ha az „Albánia” országnév kataton ismétlése helyett görcsösen igyekszünk valami szalonképes szinonimát találni. Ha nem jön össze, ezt a latin ábécé első betűjével (reálértelmiségieknek: az A) fogjuk helyettesíteni. Itt nem tilos az Á.

Kezdjük ott, hogy megmutatjuk térképen, merre jártunk. Összesen három éjszakát töltöttünk a fővárosban, majd négyet különböző vidéki városokban (Sarandë, Berat, Durrës, Shkodër), s a zárást ismét Tiranában abszolváltuk. A Dunántúl nagyságú országban 1200 kilométert autóztunk – hogy milyen körülmények között: majd elmeséljük. Nem akarunk senkit rábeszélni, de miheztartás végett elmondjuk, hogy Tirana kivételével szállodában laktunk; a vidéki szálláshelyeket (akárcsak az autóbérlést) interneten keresztül intéztük, s minden ugyanúgy működött, mint bárhol máshol Európában: azt kaptuk, amire befizettünk – na jó, 85 százalékban (részletek a további posztokban).

Nem akarunk előreszaladni, de azt már most elmondjuk, hogy egy szuper célterületet sikerült (természetesen csak nagyon felületesen) megismernünk, és ha a közlekedési viszonyoktól eltekintünk (amiről természetesen lesz külön poszt), minden érdeklődőnek őszintén csak ajánlani tudjuk. Tény, hogy Albánia támaszt bizonyos kihívásokat az őt meglátogató külföldiek előtt, de ehhez csak azt tudom mondani, hogy aki svájci pedantériát, német pontosságot vagy francia nagyképűséget várna a Balkán eme szegletében – rossz helyen kereskedik.

Tartsatok velünk; az elkövetkezendő posztokban elmeséljük albániai kalandjainkat, ízelítőt adunk abból, amivel egy hétköznapi közép-kelet-európai turista szembesülhet Scutari és Santi Quaranta között (hogy a történelmi olasz hegemonizmusnak is dobjunk egy koncot).

Az albán zászló a poszt nyitóképén látható; címerük gyakorlatilag a lobogót képezi le, azzal a kiegészítéssel, hogy a felső részén Szkander bég harci sisakjának díszítése látható: egy kecskekoponya, rajta a szarvakkal. Kockáztatva az önismétlést, itt is elmondjuk: az albán zászló (és címer) egyike a legősibb európai állami szimbólumoknak (s mint ilyen, tiszteletet ébreszt a heraldikai vagy vexillológiai alapokkal rendelkező szemlélőben), noha egyesek szerint megsérti a címertan egyik alapszabályát (mely szerint fémre fém, színre szín nem helyezhető). Az albán nemzeti szimbólum ettől függetlenül ütős, legalábbis nekem nagyon bejön. Szkander bégről majd még mesélünk, vélelmezhetően a szomszéd blogon, ahol a bunkerekről máris megszületett egy poszt!

Dőljetek hátra és élvezzétek Albániát. Mi azt tettük, és egy másodpercre sem bántuk meg.

Ebben a posztban igyekszünk főleg érdemi, mások által is használható információkkal szolgálni; a szubjektivizmus jogát természetesen fenntartjuk, hiszen lehet, hogy ami nekünk érdekes volt vagy kipróbálandónak, esetleg drágának vagy olcsónak tűnt, másoknak nem az. Van egy Albánia útikönyv, amit előzetesen átböngésztünk és magunkkal is vittünk (Dienes Tibor a szerző, ISBN 978 963 7617 41 6); nagyon aprólékos és egy csomó hasznos infót tartalmaz, noha pár megállapításával ma már tudnánk vitatkozni, de nem tesszük, mert nem vagyunk parasztok és különben is: értékeljük azt az óriási munkát, amit a szerző szemmel láthatóan belefektetett. Őszintén reméljük, hogy megérte.

Talán nem csak engem emlékeztet egy böngészőre a legújabb albán mobiltelefon-szolgáltató logója.

Mivel egyikünk sem nevezhető a szervezett, csoportos turistautak nagy barátjának (az utolsó ilyenen vagy húsz évvel ezelőtt voltunk: egy harmincéves Ikarusszal Isztambulba utaztunk és az az élmény a mai napig hat), körülnéztünk az interneten. Noha túl nagy elvárásokat nem támasztottunk, meglepetéssel konstatáltuk, hogy például ezen a honlapon kilenc albán városban teljesen civilizált módon lehet szállodát foglalni, sőt, autóbérlést is lehet intézni, és nem igaz, hogy drágábban, mint máshol.

A szállodák (egyetlen apró kivétellel) a valóságban is azt nyújtották, amit a honlapon ígértek, de majd erről is részletesen, később. A kempingezést verjétek ki a fejetekből; Albániának rengeteg jó oldala van, de a sátrazást – szerintünk legalábbis – csak azok vállalják be, akik vannak annyira vállalkozókedvűek és bátrak, hogy (teszem azt) adtak már le alkoholmentes Guinnessre rendelést egy dublini kocsmában.

Ez az óriásplakát Tirana belvárosában feszít és azt tartalmazza, hogy „Ma a NATO, holnap az EU„. Innen is látszik, milyen felhőtlenül optimista néppel van dolgunk. Riszpekt nekik!

Á, a kempingezős beszólás csak vicc volt; noha nem próbáltuk, szerintem a tengerparton például meg lehet kérni a panzióst vagy a kocsmatulajt, hogy felverhesd kertjében a sátrad. A hegyekben maximum a medvéhez, a hiúzhoz vagy a muflonokhoz fordulhatsz ilyen kéréssel. Az albánok tényleg barátságosak az idegenekkel, ezért nem lepne meg, ha bárhol le lehetne verni egy sátrat; más kérdés, hogy mekkora és milyen összetételű az a csoport, amelynek ilyet ajánlanék. Egyvalami biztos: ha egy albán befogadott a házába-telkére, onnan kezdve az ő védelme alatt állsz és legalább annyira felelősnek érzi magát érted, mint a családtagjaiért; ezért maximum az ő ellenségeitől kell tartanod – legalábbis ezt mondják a bölcsek.

Ezt a pipacsot csak azért fotóztam le, mert élőben sokkal sötétebbvörös volt; a színei szerintem tökre megegyeztek az albán nemzeti zászlóval: a már-már bordó alap és a fekete a közepén.
Fényképen sajnos nem jött ki.

Mi repülővel mentünk Tiranáig, illetve onnan haza. Ugyancsak a neten megpályáztattunk több utazási irodát, majd a második legkedvezőbb ajánlatot elfogadva fejenként 78 ezer forintért le is foglaltunk kettőt (a szórás máskülönben kicsi volt: a legolcsóbb 76 ezer volt, a legdrágább tán 82). Azért nem a legolcsóbbat választottuk, mert ők csak három nap múlva reagáltak, ami nem volt bizalomgerjesztő; a magunk szerény eszközeivel így próbáljuk érvényesíteni a piacgazdaság farkastörvényeit, mert meggyőződésünk, hogy a kuncsaftnak igenis ki kell nyalni a fenekét, és ha egy utazási iroda nem képes naponta ellenőrizni a postafiókját, úgy részünkről el van felejtve.

Autóbérlés: valamennyi nagy európai cég jelen van, és mivel (sajnos) egy fillért sem kapunk egyiktől sem, nem írjuk meg, melyik volt a választottunk. Napi 48 euróért béreltünk egy 1.9-es diesel Fiat Lineát (multijet), ami végül is megfelelt a vele szemben támasztott elvárásoknak. Ne spóroljatok azzal, hogy kisebb teljesítményű kocsit béreltek, mert az albán utakon és az ottani közlekedési szokások között (amelyekről természetesen lesz külön poszt) szerintünk ez a legkisebb kategória, amellyel fel tudjátok venni a versenyt a helybéliekkel az utakon folytatott élet-halál harcban (ez csak félig volt vicc…)

Ha valaki megteheti, persze béreljen terepjárót vagy négykerék-meghajtású autót; azokon az utakon, amelyeken mi jártunk, általában nem volt erre szükség, de bizony egyszer kénytelenek voltunk visszafordulni, mert a helybéli nénik és a megkérdezett rendőrök sírva könyörögtek, hogy a Fiatunkkal ne merészkedjünk tovább, ha kedves az életünk. Arról nem is beszélve, hogy a teljes északi hegyvidéket azért kellett kihagynunk, mert az ottani „utakra” két jármű való: az albán szamár (he-he), vagy egy felspécizett Humvee (a másodikban nem vagyunk 100 százalékig biztosak).

Nem tudom, általános dolog-e, de a mi esetünkben a kocsit üres tankkal adták és ugyanúgy kellett visszavinnünk, tehát pont fordítva, mint ahogyan azt más országokban tapasztaltuk. Amúgy a cég nagyon laza volt, nem csinált problémát abból, hogy a mi autónk volt leadáskor talán a legpiszkosabb az egész Balkánon, ami azért is szép teljesítmény, mert az útszéli „lavazho” (mosás) feliratok gyakoriságából kiindulva ez az iparág jelenti az ország egyik gazdasági húzóágazatát, közvetlenül a kiskereskedelmi piócaárusítás után.

A piócás dolog nem üres duma; ez a bácsi például Beratban a főutcán árusította a szemmel láthatóan kiéhezett piócákat, darabját 20-40 lekért, mérettől függően (nagyobb tételben rendkívüli kedvezmények!).

Az autóbérlésről még annyit, hogy (ha repülővel érkeztek, illetve távoztok) célszerű a Teréz anyáról elnevezett tiranai nemzetközi repülőteret megjelölni felvételi-leadási helyszínként. Fizetni a kocsi átvételekor kell, s a bankkártyás módozatot preferálják, de nem csinálnak kázust abból sem, ha készpénzzel szeretnél fizetni, maximum előtte húsz percig lázasan telefonálnak, ahogyan azt a mi esetünkben is tették.

Ha mégis a taxi mellett döntötök, a reptértől Tiranáig nagyjából kétezer lek az elfogadható tarifa; alkudni lehet, sőt tanácsos is, mert nagy valószínűség szerint a becsületes arcú taxis ennek a kétszereséről fog indítani. Egy lek jelenleg nagyjából két forint tíz fillér, de az egyszerűség kedvéért alkalmazzátok a kétszeres szorzót, s ha így elfogadható árat kaptok, ne habozzatok: Albánia minden tekintetben olcsó ország – még.

Árak: csak megismételni tudjuk, hogy egy átlagos magyarnak az átlagos árucikkek és szolgáltatások olcsónak fognak tűnni. Albánia a harminc lekes fagyigombócok, az ötven lekes  hazai sörök (Tirana, Kaon, Korça), a nyolcvan lekes szőlőpálinka, a százhúsz lekes rizseshús (itt is piláf!) és a száztíz lekes gázolaj hazája; egészen jó éttermekben ettük-ittuk degeszre magunkat, s a kettőnk fogyasztásáért (rakival, főétellel, salátával, édességgel és sörökkel/ásványvízzel) ritkán fizettünk többet ezerötszáz-ezerhétszáz leknél (igen, gasztroposzt is lesz a kajablogunkon, nyugi!).

Az itt látható fényújság a durresi kikötőben hívja fel a járókelők figyelmét egy zöld számra, amelyre a korrupciós bejelentéseket lehet megtenni. A hozzáértők azt mondják: nem véletlenül.

Fontos alaptudnivaló, hogy az albánok az igenlést, illetve a nemleges gesztust fordítva csinálják, mint (Bulgáriát kivéve) a maradék Európa. Ez praktikusan azt jelenti, hogy ha a fejét rázza, az igent, ha bólogat, akkor az nemet jelent. A dolgot még komplikálja egy kicsit, hogy a „nem” albánul úgy hangzik, hogy „jó”. És persze vannak bennszülöttek, akik a külföldiek kedvébe szeretnének járni, azért az idegeneknek bólogatnak, ha igenlést akarnak kifejezni és fejet ráznak, ha tiltakoznak valami ellen. Tudom, hogy ez így egy picit követhetetlen, de tényleg nem lehet száz százalékosan tudni, hogy egy ilyen egyszerű gesztus aktuálisan mit jelent.
Mi például a tiranai piacon kértünk engedélyt egy sajtárustól, hogy lefényképezhessük a portékáját (ezt illendőségből ti is tegyétek meg, ha közterületen őslakost akartok megörökíteni, mert sosem lehet tudni), szóval rámutattunk a fényképezőgépre és reménykedve mosolyogtunk, de a sajtárus morcosan megrázta a fejét, mire mi elkullogtunk, s csak később jöttünk rá, hogy éppen a beleegyezését adta.
A norvégtól a szuahéliig minden népre jellemző hogy nagyra tudják értékelni, ha a külföldi legalább üdvözölni tudja őket a nyelvükön, meg tudja köszönni a piacon a birkafejet, esetleg kegyelemért tud könyörögni az emberrablók vezérének. Albánia sem kivétel. Az általunk leggyakrabban használt szavak (kiejtéssel) a következők:

Köszönöm! – Falemderit!
Igen – Po
Nem – Jo
Számla – Faktura
Kérem – Julutem
Jó napot! – Mirdita!
Ez mennyibe kerül? – Szakuston?
Hús – Mis
Sok húst! – Sum mis!
Tenger gyümölcsei – Fruta e detit
Hal – Pesk
Rák – Karkalec
Malac – Gici
Bárány – Tyengyi
Gázolaj – Naftö
Sör – Birrö
Pálinka – Raki
Víz – Ujö
Buborékos víz – Ujö me gaz

A szállás (is) olcsó. Mi háromcsillagos szállodákban laktunk, légkondis, tévés szobákban, s a legdrágább szoba ötven euró volt egy éjszakára (két személyre) reggelivel, de egy kis szerencsével harminc euróst is találhattok. Sőt, magánházban (kisebb településeken) már 15-20-25 euróért elszállásolnak éjszakánként egy négytagú családot.

A nyelvtudás nem az albán barátaink erőssége, noha a turisztikailag frekventált helyeken az éttermekben vagy a hotelekben természetesen elboldogul az ember angolul vagy olaszul. Ami engem illet, Karinthy Ferenc Epepe című kisregényének 25 évvel ezelőtti elolvasása óta arról ábrándoztam, hogy milyen lenne egy olyan országban sürögni-forogni, ahol az ember egyetlen árva szót sem beszél a helyiek nyelvén, a feliratokat sem érti és az őt körülvevők sem beszének egyetlen olyan nyelven sem, amin jómagam valahogy elboldogulok. Nos, Albániában szinte megtaláltam ezt a vidéket, és én mondom nektek, jó móka egy olyan étlapról rendelni, amelyről csak az olyan nemzetközi szavakat fogod, mint a Heineken, a Neskafe vagy a Xhek Daniels (ez Jack Daniels akar lenni).
Na, ezek után szerintetek mi a Xhon i kuq, vagy a Xhon i zi?

Mit is mondjunk még el gyorsan ebben a bemelegítő posztban..? Ja: ne hagyjátok ki a helybéliek kedvenc esti szabadidős tevékenységét, a xhirót (ejtsd: dzsíró, egyfajta korzózás). A település közepén (esetleg a tengerparti sétányokon) este fél hét-héttől megjelenik mindenki, aki éppen nem haldoklik vagy nem ül valamelyik nyugat-európai börtönben, és két-három óra hosszat sétál, udvariasan vált pár (úgy értem: pár száz) mondatot minden szembejövő ismerősével, néha leülnek és isznak egy-egy kávét, üdítőt vagy sört, majd úgy tíz körül egyszer csak (biztosan valami rejtett, titokzatos jelre) öt perc alatt mindenki eltűnik a mellékutcákban.

Szerintem akkor kezdődik valami Szomszédok-szerű teleregény.

Tiranai barátaink szerint a komoly idegenforgalmi szezon július 10. körül kezdődik és nagyjából augusztus 20-ig tart, mert ekkor jön haza a Nyugaton dolgozó tartózkodó közel egymillió albán, akik ilyenkor szent kötelességüknek tartják, hogy a szűkebb családot elvigyék nyaralni. Ilyenkor bizony bekövetkezhet az, amit máskor lehetetlennek tartanánk: elfogynak az olcsó és a középkategóriás szálláshelyek, az utakon a megszokottnál is nagyobb a zsúfoltság, és az összes vendéglátóipari létesítmény 120 százalékos kihasználtsággal működik – legalábbis az idegenforgalmilag érdekes területeken. Ezért – hacsak már nem késő – azt javasoljuk, hogy ezt a bő hónapot inkább ne ott töltsétek.

No, akkor mára ennyi. Ha eszünkbe jutnak még hasznos apróságok, a következő posztokban sort kerítünk rájuk. És persze kérdezni is lehet a kommentekben, vagy akár magánlevélben is. Tudjuk, hogy nyolc nap után nem váltunk Albánia-szakértőkké, de elsődleges benyomásaink talán segíthetnek másokat, ha rászánják magukat egy utazásra.