2009.06.24.-i posztunk remake-je
A Tirana főterén álló kis mecset (vagy dzsámi) az egyik olyan dolog, amit a fővárosban érdemes megnézni. A nevét többféleképpen láttam leírva: Et’hem Bey vagy Ethem Beu – mindenesetre a nevezett bejnek még az apukája kezdte el építeni.
Hogy mikor, arra vonatkozóan szintén több adat van, elégedjünk meg most annyival, hogy valamikor az 1780-as években kezdték, és úgy tűnik, 1821-ben fejezték be.
Nagyon kevés infót találtam a neten, útikönyvekben róla, ezek nagyrészt azt emlegetik, hogy Albánia egyik legrégebbi épülete, ami így persze nettó baromság – de Tirana főterén valóban a legrégebbi épület, a szomszédségéban álló óratoronnyal együtt, amely 1830-ban épült.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Tiboru rajongása a kiemelkedő hadtörténelmi személyiségek iránt (amit Csuri nem mindig oszt, de ez legyen az ő baja) nem ismer határokat. Ily módon semmi meglepő nincs abban, hogy mai posztunk az albánok nemzeti hőse (és a magyarok nagy barátja), Szkander bég halála helyszínéről, Lezha városáról szól.
Folytassuk albániai útibeszámolónkat egy mindenkit érdeklő témával: a közlekedéssel, ráadásul a közútival, hiszen ebbe volt igazán alkalmunk belekóstolni az 1200 kilométer során, amit 
Ha már vetted a fáradságot és ellátogattál Albániába (és persze ha rendelkezésedre áll egy autó, mert errefelé – mint már írtuk – a vonatozás nem a legmegfelelőbb közlekedési mód), ki ne hagyd Butrintot (vagy Butrintit – tudjátok, az albán mánia a főnevek határozott és határozatlan alakjáról). Túl azon, hogy rajta van az 
Útinaplónk következő állomása Shkodra (Shkodër, olaszul Scutari), amit – ha már úgyis Albániában járunk – már csak azért is illendő felkeresnünk, mert ez volt az egyetlen olyan albán terület, ahová (még az első világháborúban) az osztrák-magyar hadsereg befészkelte magát.
Elmenni Albániába és nem megnézni Kruját – nos, ez olyan lenne, mint Írországban elmulasztani egy kocsmalátogatást, Párizsban kihagyni az Invalidusok dómját, vagy Fokvárosban nem körülnézni a Table Mountain tetejéről. 
Albánia mindig is piszkálta Csurtusék fantáziáját. Eddig négy posztban meséltünk nektek ottani élményeinkről, de rájöttünk, hogy egy igazi, alapos bevezetővel még adósok vagyunk. Ahogyan az látszik, a kronológia nem mindig az erősségünk: az ország-felvezető csak most következik, de ez ne zavarjon meg senkit.
Bolyongásaik során Csurtusék már találkoztak egy-két folyóval, patakkal, tóval és forrással, de viszonylag rövid tanakodást követően egyhangúlag (egészen pontosan 2:0 arányban) megszavazták, hogy a dél-albániai Syri i Kaltër (Kék Szem) ott tanyázik az élmezőnyben, s ezen a helyezésen még a környéken fellelhető több köbméternyi szemét sem tud rontani.
Mint mindenhol, úgy Albániában sem hagyhattuk ki a piacokat, mint megtekintendő kulturális látnivalót. Nem annyira balkáni, mint elsőre gondoltuk, de nem is a Vásárcsarnokra, vagy a párizsi piacokra emlékeztet…
Mostani rövidke posztunkban (amelyben szervesen ötvöződik a magaskultúra iránti igény, a fegyverkezés elleni harc, a teológiai érdeklődés és a turisztikai látnivaló) egy sokkoló shkodrai vizuális élményünkről számolunk be hűséges olvasóinknak.
Mai fotóposztunkban a tiranai Nemzeti Galériában bemutatott pár alkotás megtekintésének lehetőségét nyújtjuk át tálcán hűséges olvasóinknak.
