Ha már vetted a fáradságot és ellátogattál Albániába (és persze ha rendelkezésedre áll egy autó, mert errefelé – mint már írtuk – a vonatozás nem a legmegfelelőbb közlekedési mód), ki ne hagyd Butrintot (vagy Butrintit – tudjátok, az albán mánia a főnevek határozott és határozatlan alakjáról). Túl azon, hogy rajta van az UNESCO Világörökség-listáján, ez a romváros tényleg óriási látvány.

Ezen a térképen jól látható, hogy az ország legdélibb csücskében van; szemközt vele, a tengerben az a furcsa alakú izé Korfu, s délre tőle a szárazföldi görög határ sincs messzebb öt kilométernél.

Ez utóbbi adalék máris segít nekünk elképzelni, hogy 45 évig kirándulók tízezreinek gyöngyöző kacagása helyett a zord albán határőrök lőfegyvereinek durranása, esetleg a speciálisan dresszírozott német juhászkutyák ugatása verte fel a környék csendjét. Arra is magyarázatot ad, hogy 1945 és 1991 között miért nem éktelenkedett egyetlen üres konzervdoboz vagy üdítős palack sem az erdőben – nos, ez utóbbi hiányosság pótlásáról  albán barátaink az elmúlt 18 évben azért erejüket megfeszítve gondoskodtak.

Tekintsük át a kis félszigeten, a Butrint-tavat a tengerrel összekötő csatorna partján fekvő egykori illír, majd görög, majd római, majd  bolgár, majd bizánci, majd velencei, majd francia, majd török, végül albán fennhatóság alatt levő város rövid történetét.

Nem, a felsorolás nem poén volt; annyira nem az, hogy bizonyos elemeket még ki is hagytam belőle. Láthatjuk, hogy az errefelé lakók nem panaszkodhattak az eseménytelen életre.

Legendákban ezen a vidéken nincs hiány – a település eredetéről több forrás is megemlékezik. Itt van például a jó öreg Vergilius, aki szerint menekülő trójaiak alapították a számukra balul elsült falovas affért követően, méghozzá maga Helénosz királyfi. Egy másik elmélet még finomít is ezen, magának a híres Aeneas-nak tulajdonítva a város létrehozásának ötletét.

Az ókori görög neve Buthrotum volt, ami annyit tesz: sebzett ökör. Helénosz ugyanis egy szarvasmarhát akart hálából feláldozni az isteneknek, amikor kíséretével a közelben szerencsésen partot ért. A hentes (vagy a pap) azonban nem lehetett valami nagy formában (vagy az állat volt különösen szívós fajta), tudniillik a taglózást követően az ökör még felpattant, átúszta az öblöt és a mostani város helyén, a túlparton adta át lelkét a teremtőjének. Ez is mutatja, hogy különféle szakmabeli pancserek háromezer évvel ezelőtt is voltak.

Akárhogyan is történt, a régészek kábé i.e. 1000 körülre teszik az első letelepedés időpontját. Nem megyünk végig az egész idővonalon, mert nem ez a foglalkozás célja, csak azt említjük meg, hogy Butrint jelentős regionális csomóponttá növi ki magát már a görög időkben, ami a római korban még hangsúlyosabbá válik: katonai-stratégiai jelentőségén túl (innen egészen jól lehetett ellenőrizni a Korfui-szorost) kulturális és vallási központ szerepét is betölti.

Nyargaljunk át vagy másfél évezreden és cövekeljünk le Mussolininél, aki köztudottan megkülönböztetett figyelemmel kísérte a dicső római múlttal összefüggő kutatásokat. Nos, Benito utasítására (aki nemcsak önmagát a tükör előtt illegető, militarista pojáca volt, ahogyan azt sokáig a komancsok sulykolták, hanem a klasszikus szövegek tanulmányozója is, s mint ilyen, Vergiliust különösképpen kedvelte) 1928-ban ásatások kezdődtek Butrint közelében. A római fasiszta ideológia és biztonságpolitika Albániát mindig is olasz érdekszférának és közelkülföldnek tekintette (kábé úgy, mint Putyin és Medvegyev Oroszországa mondjuk a közép-ázsiai ex-szovjet köztársaságokat), úgyhogy ennek geostratégiai mozgatórugója is volt, ami azonban nem akadályozta Luigi Maria Ugolini régészt abban, hogy csapatával éveken keresztül erejét megfeszítve dolgozzon és feltárja a mintegy 18 hektáros ókori várost.

Volt itt minden, mi szem-szájnak ingere: hatalmas falak, bástyák, várkapuk, amfiteátrum, piactér, szentélyek, kövezett utak, medencék, mozaikpadlók, villák, szökőkutak, síremlékek, erőd… És minden egy olyan egységes, harmonikus összképet alkot, hogy az ember (még az olyan kérges szívű példány is, mint alulírott Té) csak áll és bámul. A tényleg csak a „buja” jelzővel illethető természet (mi május végén jártunk ott) körbeöleli a romokat, s valami elképesztő hangulatot kölcsönöz a helynek, amin a szép számban tenyésző szúnyogok sem tudnak érdemben rontani.

A mozaikpadlókon (például itt fent) jelenleg úgy 20-25 centis homokréteg és szalmatörmelék van, amit azért terítettek szét, hogy a sok hülye turista ne érezzen kísértést egy-két darabka kipiszkáláshoz; előbb-utóbb majd üvegpadló kerül rájuk, addig ezeket sajnos csak fényképről lehet megcsodálni. Vagy vinned kell egy lapátot és megvárnod a sötétedést.

Az olaszok 1944-ig szöszmötöltek, ástak, söprögettek és vájkáltak a környéken, mígnem a világhelyzet csöppnyit megváltozott körülöttük: speciel elvesztették a második világháborút, ami a régészeket szerintem annyira nem zavarta volna, de Enver Hodzsa és az új tiranai banda másként gondolta: úgy voltak vele, hogy minden külföldi takarodjon a francba, főleg az olaszok, akikre (végül is joggal) úgy tekintettek, mint gyarmatosítókra.

A kommunista rezsim (1945-1991) idejére Butrint földrajzi helyzete (lásd a gaz imperialista görög szomszéd már említett közelségét) roppant kényes minősítésűvé vált, és mivel az albán vezetés joggal feltételezhette, hogy az az öt kilométer nem jelenthet áthághatatlan akadályt még egy archeológusnak sem, ha az megfelelően motivált a határátlépésben (az meg nem tűnt kivitelezhetőnek, hogy kizárólag a titkosszolgálat, a Sigurimi ideológiailag megfelelő szinten képzett tisztjei kapirgáljanak a romok között), az külföldi ásatásokat beszüntették, a környéket hermetikusan lezárták és közel öt évtizedig nemhogy külföldi turisták, de belföldi kóbor erdei tündérek sem tehették be a lábukat a zónába.

Mindennek persze volt pozitív hozadéka is: ily módon Butrint lett szinte az egyetlen ókori görög-római romváros, melynek falait nem borították „I was here! Kilroy.”, „Simone, je t’aime!” vagy „Juden raus!” típusú, roppant kreatív graffitik, s ahonnan a szobrok kiálló részeinek, valamint a falak szikláinak 10 százalékát még nem vitték el a lelkes, tárgyi szuvenír-fixációban szenvedő látogatók.

Az ötvenes években még volt egy kis hazai apport: albán régészek is molyoltak a környéken, s a jelenlegi aszfaltutat (amely a közeli Sarandë városát köti össze Butrinttel, s amelyen az utazó a mai napig közlekedik) is akkor építették, amikor 1959-ben maga  Nyikita Szergejevics Hruscsov elvtárs is meglátogatta a helyszínt. Őt odaengedték, mert nem tűnt valószínűnek, hogy beleveti magát a tengerbe és menedékjogért átúszik Korfura.

Ahogyan azt a bevezetőben is említettük, az UNESCO 1992-ben felvette a Világörökség-listára, ami az immáron demokratikusan megválasztott albán kormányt csak minimális mértékben hatotta meg, tudniillik 1996-ban Tirana elhatározta, hogy az ország modernizálása érdekében (továbbá az általános, külföld felé irányuló nyitást tovább hangsúlyozandó) repülőteret épít a romváros közelében. A nemzetközi szervezetek és a normálisan gondolkodó albán és külföldi szakértők (valamint az alkotó energiáikat nem kizárólag a nukleáris erőművek elleni harc szolgálatába állító, úgynevezett normálisabb környezetvédők) hangosan felsikoltottak a hír hallatán, aminek meg is lett az eredménye: a butrinti reptér mint lehetőség lekerült a napirendről, sőt, még némi külföldi pénz is elkezdett csordogálni a romváros (és az azt körülvevő, 90 négyzetkilométeres természetvédelmi körzet) számlájára.

Lehet, hogy én kombinálom túl, de személy szerint azt sem tartom kizártnak, hogy ez az egész a tiranai okos fiúk dezinformációs és befolyásolási művelete volt.

Elvégre hogyan másként lehetett volna viszonylag gyorsan és elegánsan  egy zsák pénzt összeszedni Butrint megmentése, illetve karbantartása érdekében, mint úgy, hogy belengetek egy ipari-gazdasági projektet (amit amúgy eszem ágában sem lett volna megvalósítani), majd karosszékemben hátradőlve egy ideig figyelem a nemzetközi pánikhangulatot, s amikor a számlán már összegyűlt egy kis lóvé és kötelezettségvállalás, akkor nagylelkűen lemondok az egész reptér-cirkuszról, ráadásul elégedetten mosolyogva fogadom a rugalmasságomat és a józanságomat elismerően nyugtázó gratulációkat és köszönőleveleket…

Én mindenesetre így csináltam volna.

Egyszóval Butrintot látni kell; ne sajnáljátok se az időt (25 perc autózás Sarandëból nem túl rossz úton), sem pedig a 700 lek beugrót. Higgyétek el: megéri, még akkor is, ha magába a múzeumba nem mentek be, csak az erdőben sétálgattok és bámuljátok a romokat.