A katolikus anyaszentegyház evilági központja nemcsak a művészettörténészek, vallástudósok és agorafóbiások Mekkája (figyelitek ezt az univerzalitásra és megbékélésre való törekvést szimbolizáló játékos metaforát?), hanem az amatőr heraldikusok és vexillológusok is csemegézhetnek az egyházi államban kifüggesztett szimbólumok között. Előre szólok, hogy teológusokkal és vallási elkötelezettekkel elvből nem vitatkozom.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Minden országban akad olyan látnivaló, amelyet száz útikönyv közül száz bízvást a „kötelező” címkével fog ellátni.
Csurtusék meg gyarlók: bármennyire is hajlamosak vagyunk olykor döngetni a mellkasunkat, hogy mennyire alternatív és formabontó arcok vagyunk, meg hogy bennünket nem érdekelnek az ezerszer lerágott idegenforgalmi csontok (a frászokat nem!), úgy látszik, hiányzik belőlünk az ilyen fokú „csakazértsem!” dac.
Igen, Gernikáról beszélek.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nekünk, magyaroknak nem kell különösebben magyarázni, milyen érzés apró nyelvi szigetként létezni egy minden részletében idegen lingvisztikai környezetben. Végigszopva ezeregyszáz évet az indoeurópai nyelvcsalád három nagy ágának, a szlávnak, a germánnak és az újlatinnak az ütközőzónájában, csakis rokonszenvvel tudjuk szemlélni az ilyen szempontból hozzánk hasonló nációkat, még akkor is, ha köztünk és köztük a (remélhetőleg kölcsönös) szimpátián túl semmi közös nincs (a Szíriuszt meg a speckó DNS-spirálokat most talán hagyjuk).
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
