Èze, akarom mondani EZ a kis középkori városka a Côte d’Azur-ön Monaco és Nizza között található kábé félúton.
Mostani utunkon mindkettőt kihagytuk, de Èze-t megnéztük, sőt, ott is aludtunk.
A városkát úgy kell elképzelni, hogy van egy hegy (olyan 400 méteres, tehát inkább hegyecske), ezen girbegurba keskeny utcácskák felfele, majd egy kaktuszokat bemutató botanikus kert kezdődik a tetején, a csúcson pedig egy középkori várrom zárja az összeállítást.
Azt, hogy a franciák megkülönböztetett figyelemmel kísérik a háborúkban megsérült, nyomorékká vált egykori katonáik utólagos sorsát, már a párizsi metróról szóló posztunkban jeleztük, amikor felhívtuk olvasóink figyelmét a tömegközlekedési járműveken elhelyezett figyelmeztető táblákon olvasható, hivatalos leülés-prioritási sorrendre.
A veterán hadfiak iránti gall gondoskodás nem mai keletű; Párizs egyik emblematikus helyszíne, az Invalidusok (magyarán: a rokkantak) híres épületegyüttese és a hozzá kapcsolódó székesegyház (az Invalidusok Dómja) ezen fokozott odafigyelésnek hangsúlyos bizonyítéka.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nem mintha elfogytak volna az érdekességek (vagy a fotók) az izlandi vagy a többi kirándulásokról, de most úgy gondoltuk, hogy – a változatosság jegyében – visszatérünk egy kicsit Dél-Franciaországba, ahol ugyancsak a tavaly jártunk, útban Baszkföld felé, illetve onnan haza.
Szó mi szó, elég furcsa körülmények közepette kerültünk a Provence-ban található Saint-Maximin-la-Sainte-Baume nevű kisvárosba.
Csurtusékat legnagyobb ellenségeik sem nevezhetnék elvakult temető-rajongóknak, de vannak sírkertek, amelyek még szerintük is megérdemelnek egy-egy sétát. Természetesen a párizsi Szék atyáról elnevezett (hehe, Père Lachaise, persze) ilyen. A közel 45 hektáros területen, az 5500 fa valamelyikének árnyékában a mai napig temetkeznek; ezt nem biztatásként mondom, ne értsetek félre, csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy élő temető – már ha lehet ilyet szólni.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Közel egy évvel ezelőtt, amikor a nevezetes Foucault-féle ingáról írtunk egy természettudományos ismeretterjesztő posztot, belengettük annak a lehetőségét, hogy előbb-utóbb magáról az épületről is ejtünk pár keresetlen szót, ahol az ominózus inga lengett (és leng).
Nos, ha a naptárra néztek, láthatjátok, hogy pont ma van előbb-utóbb napja. Felfüggesztjük tehát a dél-kaukázusi sorozatunkat, s abban a reményben, hogy ti sem bánjátok a földrajzi ugrást, elétek tárjuk a párizsi Panthéon rövid történetét.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Saint-Maximin-la-Sainte-Baume: kisváros Dél-Franciaországban. S hogy miért érdekes? Nos, ebben a kisvárosban áll az a székesegyház, melynek altemplomában található a Mária Magdolna (a továbbiakban: MM) földi maradványait befogadó szarkofág. Nem akarom most a sokak által vitatott (és majdnem ilyen sokak által vallott) témát feszegetni, hogy MM valójában Jézus felesége volt-e, vagy csak tanítványa (esetleg annyi sem), hiszen a topiknak szép irodalma van; hogy csak hármat említsek: a Szentírás, Dan Brown és a Konteóblog.
Nem; mai írásunk simán csak bemutatja a helyszínt s az előzményeket, amennyire ez egy blogposztba belefér. Persze véleményét a sztoriról mindenki elmondhatja a kommentekben, feltéve, ha ezt civilizált hangnemben teszi és senkit nem sért meg durván hitében és meggyőződésében.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Egy idegen városba érkező turista első problémái egyike a településen belüli helyváltoztatás, ezen belül a tömegközlekedési lehetőségek szemrevételezése: hogyan fogok eljutni A-ból B-be, mennyit kell gyalogolnom a látnivalók között, átlagosan hány tömegszerencsétlenség történik 24 óra leforgása alatt, száz turistából hányat szoktak megkéselni, kirabolni és/vagy megerőszakolni naponta a lelkes helybéliek, satöbbi.
Mai posztunkban a világ talán legsűrűbb és legmegbízhatóbb városi földalatti vasút-hálózatát mutatjuk be, ahonnan a nemzetközivé vált „metró” szó is származik – és ezt csak az angolok vitatják. Következzék tehát a párizsi Métropolitain.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Külföldön (vagy akár belföldön) sétálva a turista számtalan olyan képet készít(het), amelyek nem illeszthetők egyetlen témakörbe sem. Nem építészeti műremeket örökít meg, nem történelmi emlékhelyről tanúskodik, nem kapcsolódik híres emberhez, de még csak egy meztelen nőt (vagy férfit – lám, milyen korrektek vagyunk) sem ábrázol.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ahogyan azt roppant művelt olvasóink bizonyára tudják, a Pantheon szó eredetileg olyan ókori templomot jelölt, amelyet a pragmatikus görögök, illetve a még pragmatikusabb rómaiak a fontosabb istenségeknek (elvileg valamennyinek) közösen szenteltek (fel). A leghíresebb természetesen az olasz fővárosban látható, de Párizs is rendelkezik eggyel. Mivel a látványosság igen tömény (ez nálunk azt jelenti, hogy több posztra is érdemesnek tartjuk), itt és most csak egy természettudományos érdekességet villantunk fel, röviden, de határozottan, mint Britney Spears a csúnyáját nemlétező alsóneműjét.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az elmúlt két és fél évezred során kelták, gallok, rómaiak, vizigótok, majd a muzulmánok, az okcitánok, illetve hát a franciák uralták Carcassone környékét.
Nem, furcsamód a miénk (eddig) még nem volt, még egy rövid időre sem. Ennek ellenére olvassátok el a posztot; ha másért nem, akkor azért, mert olyan várat láttok benne, amilyet eddig csak a Hamupipőkében vagy a többi tündérmesében…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A gallok országára tényleg nem lehet ráfogni, hogy unalmas vagy egysíkú lenne; van itt minden, mint a végvári búcsúban: Azúrpart, Mont Blanc, elzászi fehérbor (még akkor is, ha ez annyira francia, mint amennyire a székely köménypálinka román), aztán ott van Párizs, a pár poszttal előbb már említett Mont Saint-Michel, hogy a Loire völgyének mézesmázos kastélyairól vagy a lyoni pályaudvar férfivécéjének piszoárjáról ne is beszéljünk.
Mindezektől függetlenül, a 23 történelmi francia tartomány közül személyes kedvencem Bretagne (ezt Normandia követi, róla talán majd később).
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Következő állomásunk a breton-normand határon elterülő Szent Mihály-hegy (Mont Saint-Michel), egy olyan látnivaló, amely a turistacsalogató érdekességekkel amúgy is jól eleresztett Franciaországba látogatóknak – szerintünk – kötelező kéne legyen.
De – számomra érthetetlen módon – nem az. Utánanéztem, és a francia büntető törvénykönyvben a mai napig nem szerepel a „Mont Saint-Michel meglátogatásának elmulasztása” nevezetű tényállás, pedig minimum a szándékos alakzatát bele kéne venni.
No, csapjunk a lecsóba.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nekünk, magyaroknak nem kell különösebben magyarázni, milyen érzés apró nyelvi szigetként létezni egy minden részletében idegen lingvisztikai környezetben. Végigszopva ezeregyszáz évet az indoeurópai nyelvcsalád három nagy ágának, a szlávnak, a germánnak és az újlatinnak az ütközőzónájában, csakis rokonszenvvel tudjuk szemlélni az ilyen szempontból hozzánk hasonló nációkat, még akkor is, ha köztünk és köztük a (remélhetőleg kölcsönös) szimpátián túl semmi közös nincs (a Szíriuszt meg a speckó DNS-spirálokat most talán hagyjuk).
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A párizsi Père Lachaise temetőben a franciák (és a világ) számos olyan híressége nyugszik, akiknek rajongói – ha tehetik – legalább egyszer meglátogatják az illető sírját, illetve síremlékét. Ezt a kegyeleti aktust – tekintsük annak – a temető illetékesei nem mindig nézik jó szemmel, hiszen a fejet hajtók olykor hajlamosak (voltak) megfeledkezni magukról.
Igen, mai posztunkban Jim Morrisonról, illetve végső (?) nyughelyéről fogtok egy-két mondatot olvasni, illetve képet látni.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
