Az elmúlt két és fél évezred során kelták, gallok, rómaiak, vizigótok, majd a muzulmánok, az okcitánok, illetve hát a franciák uralták Carcassone környékét.

Nem, furcsamód a miénk (eddig) még nem volt, még egy rövid időre sem. Ennek ellenére olvassátok el a posztot; ha másért nem, akkor azért, mert olyan várat láttok benne, amilyet eddig csak a Hamupipőkében vagy a többi tündérmesében…

Ez a dél-francia kisváros két, egykor igen jelentős kereskedelmi és hadiút (egy kelet-nyugati és egy észak-déli) kereszteződésében fekszik, s kivételezett helyzetét nagyon sokáig féltékenyen őrizte. Látképileg és építészetileg még az igen erős délfrancia mezőnyből is kiemelkedik, ezért logikus, hogy mi is bekukkantottunk egy rövid látogatás erejéig.

A várost nem lehet eltéveszteni. Az Autoroute des Deux Mers (vagyis a Két tenger autópályája) A61-es szakaszán fekszik (alig 10 kilométerre magától az aszfaltcsíktól), s a franciák még arra is odafigyeltek, hogy egy olyan helyen építsenek benzinkutat, illetve autós pihenőt rajta, ahonnan az esetleg még hezitálóknak ez a látvány adja meg a végső lökést a látogatáshoz.
Ha mi egy történelemblogot írnánk, most hosszasan ecsetelhetnénk az elmúlt 2500 év minden helyi csetepatéját; ha meg konteóblog lennénk, külön felhívnánk az összeesküvésekre szomjazók figyelmét, hogy Carcassone egyike volt azon településeknek, amelyekbe a katarok (albigensek) menedéket remélve visszahúzódtak, amikor a XIII. század legelején kiadták rájuk a vadászati engedélyeket. Persze itt is leölték őket, de ez más kérdés.

Ez azért  lehet érdekes a fanoknak, mert bizonyos feltételezések szerint a katarok a templomosok tanait követték, s birtokában voltak (lehettek) annak a titoknak, hogy mit is hoztak el Jeruzsálemből Jacques de Molay nagymester elődei… Na és a katarokat tartják egyesek a  rózsakeresztesek (és talán a szabadkőművesek és az illuminátusok) szellemi elődeinek is…

Ez itt jobboldalt (pirossal) Languedoc-Roussillon tartomány Franciaországon belül, és az, amit nem tudtok elolvasni, mert túl apró betűkkel írtam, az Carcassone.

De ne bonyolódjunk bele; a lényeg, hogy Carcassone falain a mai napig ilyen táblák figyelmeztetik a turistákat, hogy a nyolcszáz éve eltiportnak vélt szellemi kontinuitás talán még létezik. Le pays cathare = A katar-ország, de méginkább: Katarföld.
Maga a látnivaló a dupla fallal körülvett, kora középkori hangulatot árasztó óváros, amely az évszázadok során többször tönkrement ugyan (felégetés, részleges lerombolás), de  utólag aztán mindig akadt egy-két herceg, püspök vagy polgármester, aki kisajtolta a lakosokból a restaurációhoz szükséges összegeket.

Ha már restauráció: nem mehetünk el szó nélkül Eugène Emmanuel Viollet-le-Duc mellett (itt balra), aki a XIX. század egyik legellentmondásosabb francia építésze volt. Eugène barátunk egyik vesszőparipája a középkori épületek restaurálása volt, méghozzá roppant kreatív módon. Nem csinált titkot abból, hogy számára a restaurálás nem azt jelenti, mint az értelmező szótárak szerkesztőinek, vagyis egy előző állapot visszaállítását. Nem bizony; Eugène restaurátori hitvallása nagyjából úgy foglalható össze, hogy olyan, a tökéleteshez minél közelebbi állapotba kell hozni a restaurálandó épületet, amely pontosan tükrözi az egykori építészek valamennyi szándékát, még akkor is, ha ez a visszaállított állapot olyan, amilyenben maga az épület talán sohasem tündökölt.
Ez a mondat olyan franciásan homályos, de szerintem elég könnyen értelmezhető, ugye? Eugène Emmanuel bátran felvállalta, hogy visszamenőlegesen kitalálja a pár száz évvel előtte élt építők és tervezők szándékát, s ennek megfelelően restaurálta például az 1800-as évek második felében Carcassone-t is. Amivel nincs is semmi probléma, ha az ember sima turista (akárcsak Csurtusék), és elsősorban álmélkodni és gyönyörködni  szeretne. Mondjuk egy középkor-szakértő építész lehet, hogy a haját tépné, miközben ezeknek a kétségkívül látványos falaknak és bástyáknak az árnyékában sétál, de ez legyen az ő problémája. Nekünk tetszett – és úgy tűnik, hogy az UNESCO sem sokkal finnyásabb, mert 1996-ban felvette Carcassone óvárosát a világörökség listájára.

Szóval az óváros nagyjából így néz ki; körülbelül három kilométer hosszú, egymástól 12-20 méterre fekvő kettős falrendszer (a rajzon zölddel jelölt szakaszon fel lehet mászni a falakra), harminchat torony, húsz bástya, hangulatos utcácskák rengeteg szuvenyírsoppal és zabáldával (itt van például ez az édességbolt, amelyben több száz (!) fajta csoki, cukorka, nyalóka és minden egyéb  – sima és töltött – desszert található, feltéve, ha annak legalább nyolcvan százaléka cukor vagy méz).

Ez itt alul meg a Languedoc-i zászló, illetve címer, ami elég sokáig be volt tiltva. A languedoc (avagy az oc, az occitan, esetleg az okszitán vagy okcitán nyelv, amely a tartománynak is a nevét adta) egy mostanra majdnem teljesen elfelejtett (mert a francia állam által sokáig üldözött) nyugati újlatin nyelv. Az utóbbi tíz-tizenöt évben (nagy duzzogva) Párizs is elkezdte támogatni (kulturális, tehát NEM etnikai!) kisebbségként az okszitánokat, ami abban nyilvánul meg, hogy néha rá lehet bukkanni kétnyelvű utcanév-táblákra. Mi asszem összesen négyet láttunk, de az is lehet, hogy nem voltunk elég szemfülesek.

Tudjuk ugye, hogy a legalább háromszáz éve érvényes, hivatalos párizsi  álláspont szerint Franciaországban háromféle embertípus bukkanhat fel: vagy francia valaki, vagy bevándorló és éppen a francia státuszra vár, vagy turista. Az olyanok, hogy breton, normand, okszitán, baszk vagy elzászi, nos, ezek mindössze kulturális nüanszok, amelyek nem alkalmasak a Nagy Francia Összkép érdemi befolyásolására.

De ezt nem feszegetem tovább; ez egy utazási blog, mint már többször is leszögeztük.

Persze biztosan van, aki szerint ez az egész olyan giccses, hogy jobb is lenne elfelejteni. Mivel ízléssel nem vitatkozunk, ismételten a teljesen szubjektív véleményünket mondjuk, mely szerint Carcassone óvárosa igenis nagyon kellemes, látványos és hangulatos hely,  ahol a hozzánk hasonló halandók jól fogják érezni magukat, annak pedig, aki modernebb vizuális élményekre vágyik, melegen ajánljuk mondjuk a bilbaói Guggenheim Múzeumot. Madártávlatból (egy prospektusból kimásolva) valahogy így néz ki a hely, amit igenis ajánlani tudunk.

És persze ettünk is. Ezúttal semmi különöset: egy-egy salátát rendeltünk egy apró kerthelyiségben: Csuri ezt  a tonhalas-garnélarákos-grépfrútos tálat itt felül, én meg (konzervatívabb hangulatban lévén) egy kis libamájast. Biztosan mondtuk már, de nem győzzük hangsúlyozni: lehet fikázni a franciákat egy csomó minden miatt (mi is szoktuk), de amit ilyen könnyű (vagy kevésbé könnyű) kis salátákban alakítanak, az minden várakozást felülmúl.