A gallok országára tényleg nem lehet ráfogni, hogy unalmas vagy egysíkú lenne; van itt minden, mint a végvári búcsúban: Azúrpart, Mont Blanc, elzászi fehérbor (még akkor is, ha ez annyira francia, mint amennyire a székely köménypálinka román), aztán ott van Párizs, a pár poszttal előbb már említett Mont Saint-Michel, hogy a Loire völgyének mézesmázos kastélyairól vagy a lyoni pályaudvar férfivécéjének piszoárjáról ne is beszéljünk.

Mindezektől függetlenül, a 23 történelmi francia tartomány közül személyes kedvencem Bretagne (ezt Normandia követi, róla talán majd később).

Túl azon, hogy ez a vidék Nagy-Britannia kisebbik rokona (Grande Bretagne, ugye), nekem az itteni stílus, látvány és hangulat tetszik a leginkább Franciaországból.

Sokat gondolkoztam, hogy miért csípem ennyire a bretonokat, de logikus magyarázat nincs. Talán mert ők is kelták. Vagy mert a huszadik század elején még olyan feliratok voltak a bretagnei kocsmákban, hogy „Földre köpni és bretonul beszélni szigorúan tilos!„, márpedig az ilyesmi a magamfajta, kisebbségi létben felnőtt közép-kelet-európaiban mindig felébreszti a szunyókáló vadállatot.

Georges Pompidou, a Francia Köztársaság elnöke még 1972-ben is ezt bírta mondani, a saját szájával, nagy nyilvánosság előtt:

„A regionális nyelveknek és kultúráknak nincs helyük egy olyan Franciaországban, amelynek Európát a saját képére kell formálnia!„

Azóta óriási az előrelépés: már nem pofozzák fel a bretonul beszélőket az utcán, sőt, 1989 óta (!) főiskolai oklevelet (DEUG-ot) is lehet szerezni breton nyelvből.

Csak hogy pontosítsunk: NEM nyelven, hanem nyelvből…

A csiricsáré lobogókhoz szokott szemnek már a zászlajuk is maga a pihentető megnyugvás: fekete-fehér egyszerűsége miatt még azt is hajlamos megbocsájtani az ember, hogy a csillagos-sávos amerikaira emlékeztet.

Természetesen neve is van: anyanyelvükön csak Gwenn ha Du-nak, vagyis fehér-és-feketének hívják.

A történelmi breton címerben (és a zászlóban) látható furcsa, fekete dolog a heraldikában hagyományosan használt, hermelinprémnek nevezett minta. Rennes címerében a 13. században bukkan fel.

A bretonok hazájukat (azt hiszem, bátran használhatom ezt a szót, hiszen nem pályázom a francia Becsületrendre) Breizh-nek hívják (ejtsd: Bréjs), Bzh-nak rövidítik, ez utóbbit franciául bézéás-nak ejtik.

Csak hogy a szimbólumok kelyhét fenékig ürítsük, még két apróságot a breton bevezető posztban:

Ez itt jobbra a triskell, egy igen elterjedt kelta minta, amit a nagyon műveltek poliszemantikus ábrának neveznek. Három emberi lábat, a három alapelemet (víz, levegő, föld), a stilizált napkorongot vagy akár a Szentháromságot is belemagyarázzák (habár ez utóbbit elég nehezen, lévén, hogy a triskell alsó hangon is ezer évvel megelőzte a kereszténységet).

Végezetül a breton mottó keletkezéstörténete, ami természetesen a hermelinhez kötődik.

Történt valamikor az ötödik században, hogy egy korai breton uralkodó (bizonyos Konan Meriadeg) elindult az erdőbe vadászni. Ráfutott egy hermelinre, elkezdte üldözni, mígnem az állat egy adott pillanatban válaszút elé érkezett: vagy szembefordul a vadásszal és kvázi öngyilkos lesz (a hermelineknek már akkor sem volt túl sok esélyük egy talpig felfegyverzett, bizonyítani akaró királlyal szemben, és hol volt akkor még a Greenpeace meg az állatvédők…), vagy beleveti magát a sáros, megáradt folyóba, de ezzel a prémje komoly károsodásokat szenved.

Nos, a hermelin gyors (és szerintem roppant ostoba) döntést hozott: megállt, dacosan szembenézett Konannal, a barbárral, majd pillanatok alatt hagyta magát felnyársalni.

Én hasonló helyzetben speciel ezerrel fejest ugrottam volna akár egy pöcegödörbe is és magas ívben nem törődtem volna a finom bundámmal, de nem vagyunk egyformák. Mondjuk nem is vagyok hermelin.

A lényeg az azóta használt breton jelszó: Kentoc’h meervel egeth bezan saotret!, ami nagyjából annyit tesz, hogy „Inkább holtan, semmint beszennyezve!”

Ők tudják.