Csurtusék a tavaly elhatározták, hogy a csillagászati tavasz első napjait a szomszédos (jaj-jaj, bocsánat, elnézést szlovák szövetségeseinktől), szóval a baráti Lengyelország egykori fővárosában, Krakkóban töltik, s ha már úgyis ott járnak, élményeiket – ahogyan azt megszokhattátok – megosztják veletek. Eredetileg úgy tervezték, hogy nagyokat sétálnak a híres Óvárosban, arcukat megfürdetik a ragyogó napsütésben és mindenféle árnyékoló szűrőt lesznek kénytelenek használni fotózás közben a vakító, mindenhonnan visszatükröződő napsugarak ellen.

Hát, nem pontosan így történt, de attól még kattintsatok a „tovább”-ra itt lent.

Az alábbiakban igyekszünk tanácsokkal is ellátni az utánunk jövőket, akik – hozzánk hasonlóan – jelenlétükkel is erősíteni kívánják a szinte évezredes magyar-lengyel barátságot. Sajnos a krakkói városvezetés mereven elzárkózott mindenféle szponzori szerepvállalástól, ezért kénytelenek vagyunk abszolút reálisan és objektíven bemutatni a várost, amire természetesen nem került volna sor, ha legalább az egyik ottani vacsoránkat a Jacek Majchrowski polgármester (itt jobbra) által irányított városháza fizeti.

Majchrowski professzor (a helyi Jagelló Egyetem jogtudományi karán ad elő, ha jól tudom, jogtörténetet) amúgy egy nagyon tökös csávó; amikor például Bush elnök a városában járt, Krakkó első embere megkérdezte a protokollosoktól, hogy George W. arcába vághatja-e határozott és – jogászhoz illő módon – világosan megfogalmazott ellenérzéseit az iraki háborúval kapcsolatban?

A kérdésre adott válasz fejrázás és -csóválás volt, mire fel a polgármester azt válaszolta, hogy akkor sajnos nem ér rá az USA elnökével vacsorázni.

A Gyál-Krakkó távolság 410 kilométer, de mindenkit óvok attól, hogy ugyanabba a hibába essen, amibe a poszt szerzői. Mi ugyanis röpke fejszámolással eldöntöttük, hogy ez úgy négy és fél – öt óra lesz, na jó: legyen öt és fél, de akkor háromszor fogunk pisilni és kétszer kávézunk. Rábíztuk magunkat a GPS-re, amely a Balassagyarmat – Losonc – Zólyom – Besztercebánya – Rózsahegy – Alsókubin – Jablonka – Myslenice útvonalat dobta, mi meg nem vitatkoztunk vele.
A nagyratörő, elméleti alapokon nyugvó terveket két apróság vágta gerincre. Az egyik az időjárás volt, amiről hosszasan lehetne értekezni, de semmi értelme, elégedjetek meg annyival, hogy a Tátrán és a Beszkideken keresztül vezető úton úgy összesen harminc perc volt, amely alatt nem ömlött a hó és nem fújt valami rettenetesen erős szél. Ennyit a március végi tavaszról, ahogyan azt a magunkfajta síkvidéki emberek elképzelik. Szerencsére a téli gumik véletlenül fennmaradtak a kocsin.
Az út megtételéhez szükséges idő hosszát negatívan befolyásoló második tényező a szlovákiai szakaszon futó út minősége volt. Nos, tény, hogy északi szomszédaink már évek óta euróval fizetnek, meg hogy állítólag az életszínvonaluk lassan lehagyja a miénket, de a Losonc és Rózsahegy közötti útszakasz hepéihez és hupáihoz, kátyúihoz és repedéseihez hasonlót legutóbb két évvel ezelőtt Székelyföldön láttunk, de nekik elnéztük, mert ők vér a vérünkből.

Még egy apróság, amit fontosnak tartunk megjegyezni, mielőtt továbbmegyünk.
Nem számoltuk ugyan, de a fent említett út legalább tizenöt településen vezet keresztül. Igyekszem diplomatikusan fogalmazni, de a legkörmönfontabban körülírt helyzetmegállapítás is csak azt rögzítheti, hogy ezekről a falvakról süt a szegénység és a környezeti igénytelenség. Nem akarom bántani őket, biztos van elég bajuk az arrafelé élőknek (ha igaz, Közép-Szlovákiában a munkanélküliség továbbra is meghaladja a 15 százalékot), ezért nem is ekézem tovább őket, csak megjegyzem, hogy egy nyilvános fényforrást (magyarul: utcai lámpát) nem láttunk világítani sem menet, sem jövet (pedig jócskán sötétedett a hegyek között), és egyetlen bolt, kocsma, cukrászda vagy bármimás kirakata (esetleg cégtáblája) sem volt látható a nagy éccakában (délután négy körül mentünk, este hét után jöttünk arrafelé).

Abból a rengeteg euróból tényleg nem telik pár rohadt izzóra?
Ja: minden településnév-tábla, amit láttunk, csak és kizárólag szlovák nyelvű, ezért párás, vizslató és nemzetféltő tekintettel tessék Losonc helyett Lučenecet, Zólyom helyett Zvolent, Besztercebánya helyett Banská Bystricát, Rózsahegy helyett Ružomberokot, valamint Alsókubin helyett Dolný  Kubínt keresni.
Igen, én is azt gondolom erről, de maradjunk ennyiben, hiszen ez egy utazási blog. 

Szóval az ember átvágtat a hegyeken és igyekszik tartani az irányt. Ha igazi sofőrspíler vagy a szerpentineken és céges, esetleg az ellenségedtől kölcsönzött autóval jársz, számolhatsz 60-65 km/órás átlagsebességgel; ha nem szoktad a hegyi terepet és a saját, szeretve féltett kocsidban ülsz, inkább 45-50-nel. Hófúvás esetén ezekből az értékekből tessenek levonni 15-20 km/órát.
Optimisták vagyunk és nektek is megelőlegezzük, hogy sikeresen megérkeztek a szlovák-lengyel határra (az utolsó szlovákiai település Árvanádasd, elnézést: Trstená, innen 5 kilométer az államhatár), szóval megérkeztek, ahol egy közgazdaságtudományi meglepetés várja az erre fogékony turistákat.

Tudjuk ugye, hogy Schengen rulez; meg sem kell állni, hacsak a mélységi ellenőrzést végző vámkommandó nem kíváncsi arra, hogy miért viszel itthonról füves cigit, amikor az Lengyelországban legalább 20 százalékkal olcsóbb (vicc volt!), szóval meg sem kellene állnunk, de a nagy kapkodásban idehaza nem váltottunk zlotyit, s eurónk egy részét szeretnénk lengyel fizetőeszközre cserélni.

És itt jött a meglepi, amelynek magyarázatán szerintem még jó sokat el fognak vitatkozni a blogunkat olvasó, monetáris területen minimum MBA-t végzett szakközgazdák: a szlovák oldalon egyetlen nyitva tartó (péntek este hat óra lehetett), pénzváltóként is működő kis étteremben a kislány udvariasan megrázta a fejét és először szlovákul, majd lengyelül, végül pidgin angolul elmondta, hogy ő – és most tessék megkapaszkodni, mert igencsak durva lesz! – kizárólag zlotyit vált euróra, de eurót zlotyira nem.

Biztosan ti is kerültetek már olyan szituációba, amelynek jellemzésére kizárólag Arany János halhatatlan szavai alkalmasak: szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Ez egy klasszikusan ilyen helyzet volt. Bátortalanul nekifutottam még egyszer, elvégre emberek vagyunk: velem is megesik, hogy elkalandozik a figyelmem beszélgetés közben, a kislánynak is lehetnek indiszponált percei, de a válasz a lehető leghatározottabb volt és valahogy így szólt: zlotyi euró jesz, euró zlotyi no! És becsukta a kis ablakot, átadva magát az arrafelé is méltán népszerű, Marie Claire című női magazin olvasásának.

Nem volt mit tenni: a sokktól még támolyogva, a hóesésben átgurultunk a lengyel oldalra (30 méter), Chyżne felé, ahol szám szerint 5 (öt) cséndzsmani volt nyitva. Kicsit félve mentem be az elsőbe, kezemben szorongatva egy gyűrött százeuróst, lelkileg felkészülve az enyhén haramia-kinézetű pénzváltó sátáni kacajára és gúnyos fejrázására, amikor felajánlom neki az egységes európai pénzt holmi lengyel nemzeti valutáért cserébe.

Semmi ilyen nem történt; a borostás ember szemrebbenés nélkül megkérdezte, hogy megfelel-e nekem, ha 440 zlotyit ad a száz euróért, majd bólintásomra elvette a zöld pénzt, leszámolta a zsét, ismét megkérdezte, hogy jó-e nekem, ha négy százast és két huszast ad, táadásul kaptam egy teljesen hivatalosnak tűnő számlát, ami tényleg 100 euróról és 440 zlotyiról szólt, majd mosolyogva (!) további jó utat kívánt.

Innen Krakkó még vagy 90 kilométer, a hófúvás még erősödött is egy kicsit, úgyhogy a pénzváltónál bezsebelt sikerélményre igencsak szükségünk volt. Továbbhaladtunk és a jegyzőkönyv kedvéért rögzítettük, hogy ez a lengyel vidék (Województwa Małopolskiego, vagyis Kislengyelország vajdaság déli csücske) majdnem annyira sűrűn lakott, mint a Balaton déli partja; település települést ér, és óvatosan a gázpedállal, mert Krakkótól úgy negyven  kilométerre kezdődően már rendesen tele van az út automata trafipaxokkal (vagy húsz darabig számoltam, aztán abbahagytam), és a legújabb EU-jogszabály-harmonizáció értelmében állítólag külföldről is hazaküldhetik a bírságot, úgyhogy tessék odafigyelni.

Ahhoz képest, hogy délben indultunk Gyálról, a szállodába fél nyolc körül érkeztünk – tényleg csak kétszer álltunk meg kávézni meg szlovák autópálya-matricát venni, amire végül is nem volt szükség (azért előre kérdezzétek meg, mert legalább három helyen láttunk épülő autóút-szakaszt, fel is hajtottunk kettőre, ahol ki volt ugyan írva, hogy ingyenesen igénybe vehető, de ne feledjük, hogy Közép-Kelet-Európában az egyedüli állandó dolgok a hegyek meg a korrupció; lehet, mire ti mentek, már akasztófa vagy húsz év várbörtön vár arra, aki matrica nélkül autózik arrafelé).

Innen (azaz konkrétan Krakkóból, annak is a belvárosából) folytatjuk legközelebb.