Rövid megtorpanás után folytatjuk izraeli beszámolóinkat. Amint azt biztosan már érzékeltétek, posztjaink nem időrendi sorrendben követik egymást, hiszen az olyan kiszámítható lenne, mintha mondjuk egy programtervező matematikus, vagy – teszem azt – egy kényszeres technikatanár blogját olvasnátok, amit senkinek sem kívánunk.

Szárnyaljon tehát az alkotó fantázia, és következzék a város, amelyről mindenki tud legalább öt közhelyet mondani – mi is, de nekünk van önbecsülésünk és csak azért sem tesszük. Lássuk tehát a Jeruzsálemet bemutató első posztot, amely mi mással is kezdődhetne, mint

igen, a címerrel.

 Egy ilyen régi város történelmét általában több címer szokta végigkísérni, s ilyen tekintetben Jeruzsálem sem kivétel. Az itt látható verzió láttán a legegyszerűbb olvasóinkban is felmerül a megalapozott gyanú, mely szerint ez biztosan nem az izraeli főváros mostani jelképe, hiszen a rajta látható öt kereszt mindenféle asszociációra alkalmas, de hogy erről valakinek a judaizmus bölcsője jusson eszébe, ahhoz minimum Herzl Tivadarnak kell születni.

Szóval ez a régi, a keresztes lovagok idejéből származó embléma, amit a város 1099-ben nyúlt le bizonyos Bouillon Gottfriedtől, aki francia lovagként (túl azon, hogy az utókor szégyenteljes módon a húslevest nevezte el róla, ami felér egy határozott arculcsapással) az első keresztes háborút irányította (emlékszünk ugye, hogy ezt a pályázatot majdnem László királyunk nyerte, de aztán betegsége miatt végül nem vállalta). Az öt kereszt (amely húsleves Gottfried pajzsát díszítette) komoly jelentéssel bír: a középső a Megváltót, míg a négy kisebb a kanonikus evangélistákat szimbolizálja (azoknak, akik folyton ellógtak vallásóráról: Máté, Lukács, Márk és János). Címertanilag unikum (vagy legalábbis nagyon-nagyon ritka), mert az ezer évvel ezelőtti tervezők felrúgtak egy – már akkor is létező – heraldikai alapszabályt és „ércre ércet halmoztak”, hiszen ezüst alapon arany kereszteket ábrázol.

Itt balra az „egymásracsúszott” verzió látható; ilyet százmilliószámra árusítanak a bazárban nyakbavalóként és minden másodikról azt állítják, hogy az Olajfák hegyén növő olajfából készült. Én meg az állítom, hogy a világon soha nem volt összesen annyi olajfa, mint amennyi szóba jöhet az óvárosi kisiparosoknál alapanyagként, de nem haragszunk rájuk, hiszen a verseny szoros, a turisták garasoskodnak, az üzleti vetélytársak pedig kegyetlenek.

Érdekességképpen ide még csak annyit, hogy Grúzia zászlaja egy az egyben ezt az öt keresztet ábrázolja, ugyanazzal a szimbolikával, ami csakis azt jelentheti, hogy Tbiliszi előbb-utóbb bejelenti igényét Jeruzsálemre. Vagy fordítva. De mindenképpen Dél-Oszétia és Abházia után.

Nem is tudjuk pontosan, hogy akkor most kinek szurkoljunk?

A másik címer már inkább illik a zsidó állam fővárosához, hiszen a háttérben a Nyugati fal (a Kotel) kövei láthatók (erről, vagyis a falról már olvashattatok részletesen egy előző posztban), előtte pedig Júda oroszlánja (ami Júda törzsének erejét és bátorságát volt hivatott jelképezni). Kétoldalt az elmaradhatatlan olajágak, fent pedig a város neve héberül. A zászló az állami lobogó és a városi címer ötvözése – az az igazság, hogy ennél nagyobb fantáziát és kreativitást vártam volna a helybéliektől, még akkor is, ha ezzel is hangsúlyozni akarták Jeruzsálem főváros voltát (amit a szomszédos – és kevésbé szomszédos – arab államok nem győznek kétségbe vonni).
Szóval Jeruzsálem. Amikor az ember megérkezik (általában a reptér, illetve Tel Aviv felől az autópályán) és végignéz az óvároson, az azt övező, jórészt kopár dombokon, amikor átsétál valamelyik várkapun, amikor beleszimatol a levegőbe, nos, akkor a legmegátalkodottabb ateista mellkasát is összeszorítja valami. És nem tudod megfogalmazni, hogy mi a franc történik veled; talán ráfogod a hőségre (nincs mindig hőség), a tömegre (nincs mindig és mindenhol tömeg), a légszennyezettségre (a Nagykörút levegője szennyezettebb), szóval az ember keres valami ésszerű magyarázatot, hogy mi okozza azt a furcsa érzést, de semmi racionális nem jut eszébe.

Van egy jeruzsálemi mondás, mely szerint ha Istennel akarsz beszélni, akkor ezt ott csak helyi hívásnak minősül.

A hely (az óváros és kiemelkedően a Templom hegy) atmoszférája olyan jellegzetes és (nincs jobb szó rá:) tömény, hogy a gyengébb idegzetű látogatók egyike-másika irracionálisan, bizarr módon kezd viselkedni, beszélni, grimaszolni, főleg az esti-éjszakai látogatások során. Ez az úgynevezett Jeruzsálem szindróma (a továbbiakban: JSz), amelyet egy dr. Jáir Bál Él nevű pszichiáter írt le először a kilencvenes évek legelején. Az ebben szenvedők általában bibliai alakokkal azonosulnak (a zsidók persze ószövetségiekkel, a keresztények általában újszövetségiekkel; az ateistákról nincs információm, ők feltehetően vagy a pánspermia-elmélettel vagy magával Sir Fred Hoyle-al). A helyi Kfár Saul Egészségvédelmi Intézetben külön pszichiátriai osztályt működtetnek a JSz betegei részére, akik általában azzal kezdik az első terápia-órát, hogy: Doktor úr, nem is igazán értem, de valami nagyon furcsa történt velem…
Nyugi, alapesetben a tünetek általában pár nap után elmúlnak. Az is érdekes, hogy a zsidók után közvetlenül a protestánsok vannak a leginkább kitéve a JSz-nek, ezután a muszlimok, s a katolikusok csak negyedikek. Állítólag azért, mert rengeteg szentjük van, akik amúgy is lekötik, illetve megosztják a hívők közvetlen transzendencia utáni sóvárgását.

A tünetegyüttesnek egész komoly irodalma van; akit érdekel, keressen rá a neten, vagy kérdezze meg az apostolok valamelyikét.

Ne menjetek messze; a reklám után visszajövünk.