Ha Jeruzsálembe látogatsz (vallásodtól avagy vallástalanságodtól függetlenül) nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy kihagyd a Nyugati Falat. Olyan ez, mintha Rómában elmulasztanád megnézni a Colosseumot, Amszterdamban a coffee-shopokat, Portugáliában nem kóstolnád meg a bacalhaut, vagy egy ír kocsmában kólát innál: meg-bo-csát-ha-tat-lan. És a büntetés rettenetes lészen.

Akkor lássuk.

A fenti szöveg felhívja a tisztelt látogatók figyelmét, hogy ne legyenek bunkók, mert szent hely felé közelednek. Erre én is készültem, hiszen az elég cink lett volna, ha térdnadrágom miatt ide se engednek be, mint ahogyan az egy másik szent (keresztény) helyen megtörtént. Ettől függetlenül számos, nálam lezserebb öltözékű turistát láttam és senki nem akarta őket megátkozni (vagy ha igen, diszkréten tették). Az azért elgondolkodtatott, hogy a keresztények szerint a térdeim látványa megsértette volna Szent Pétert, míg a zsidók Istene a Falnál rá se hederített a hasonló esetekre… Pedig valahol egy csapatban játszanak.

A történelmi előzmények úgy kétmilliárd helyen olvashatóak a neten, minden idők legnépszerűbb bestselleréről nem is beszélve, ezért aprólékos részletekkel nem untatnánk a tisztelt olvasót. Elégedjetek meg annyival, hogy amikor az ominózus csecsemőgyilkosságokkal összefüggésbe hozott (és ezért úgy kétezer éve nagyon rossz sajtóval bíró) Heródes templomát +70-ben a Titus által irányított túlmozgásos római légiók lerombolták, egyedül ez az építmény maradt meg, amely tartalmazza az egykori Salamon király hajdani (-1000 tájékán emelt) első templomának köveit is. Márpedig ezekben a kövekben sohasem szűnt meg Isten jelenléte – állítják bennfentesek.
Ha a krónikáknak hinni lehet (márpedig kétmilliárd keresztény, másfél milliárd muszlim, illetve 13 millió zsidó nem tévedhet ekkorát), az elmúlt három – három és fél évezredben a Nyugati Fal pár száz méteres körzetében az alábbi fontosabb események történtek (exemplifikatív felsorolás következik, a kisebb csodákat és apróbb történéseket meg sem említjük):

– az itteni földnek porából formázta meg az Úr Ádámot;
– itt tárolták a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat, illetve a Frigyládát;
– itt akarta feláldozni Ábrahám Izsákot;
– itt űzte ki Jézus a pénzváltókat a templomból;
– híres lován (Al-Borákon) ülve innen rugaszkodott el Mohamed, amikor az Úrhoz sietett.
Szóval a Siratófalnál járunk, amit a zsidók Nyugati Falnak, vagy csak simán Falnak (kotel – héberül) neveznek, akárcsak a berliniek annak idején a sajátjukat, és ezzel – azt hiszem – minden párhuzamot kimerítettünk. A teuton verzió ráadásul mindössze harminc évig állt, hála Istennek – hogy stílszerű legyek. De vissza a kotelhez.

A tőlünk, gójoktól származó (valljuk be: kicsit lesajnáló hangulatú) Siratófal elnevezés gyökere az a zsidó szokás, hogy imádkozás közben itt emlékeznek meg a Templom lerombolásáról, a világban történt szétszórattatásukról, márpedig beláthatjuk, hogy ez csupa olyan téma, amin nem lehet röhögve lamentálni; a világon egyetlen örökmécsesnél vagy háborús emlékműnél sem a kuncogás teszi hangulatossá a megemlékezést.
Ami első blikkre látszik belőle, az egy körülbelül 60 méter hosszú és 20 méter magas kőfal, előtte egy nagyon tágas térrel. Ez csak negyven éves; 1967-et megelőzően a Fal egy négy méter keskeny sikátorban húzódott, de a hatnapos háborút (és Jeruzsálem óvárosának visszafoglalását) követően a tömegjelenetekre oly érzékeny Móse Dáján tábornok seccperc alatt lebontatta azt a pár tucat épületet, kitelepíttetett pár száz arab családot az akkor még létező marokkói negyedből és most egy hatalmas (akár tíz-húszezer ember egyidejű befogadására alkalmas)  placc terül el a Fal előtt.
Magát a Falat óriási kőtömbök alkotják; nem tudom, más hogy van vele, de amikor óriásit mondok, akkor NAGYON nagyot értek alatta. Szakértők szerint az átlagos tömegük olyan négy-öt tonna, de beszélnek egy igazán szépen fejlett példányról is, amelynek méretei (méterben): 13 x 3 x 3. Ezt a cuccot sajnos nem láttuk (annyi időnk nem volt, mert be kellett volna menni valami alagútba, ahová előzetesen be kell jelentkezni), de olvastuk, hogy  több, mint ötszáz tonnát nyom, és azon kevés archeológiai lelet egyike, amit soha senki nem próbált meg ellopni, ami nagyon nagy szó a homo sapiens által benépesített területek bármelyikén, a Közel-Keletről nem is beszélve.

Az is látható, hogy a nagyobb tömbök vannak legalul. Ez egyfelől persze statikai szempontból is magyarázható, másfelől érdekes, hogy minél inkább haladunk előre az időben, az emberiség annál lustább lesz. Az alapoknál látható hatalmas tömböket úgy kétezer éve hurcolhatták oda (az illesztés tökéletes, maltert nem használtak), a feljebb található kisebbek alig pár száz évesek; a legfelülre rakottak például a XVI. század török építészeinek keze munkáját dícsérik.
Akárcsak szerteszét egész Izraelben, itt is lehet egyenruhás (és természetesen állig felfegyverkezett) katonákkal találkozni. A Cáhál (vagyis az Izraeli Véderő) imádja a történelmi áthallásos helyszíneket, és kérdem én: van-e olyan négyzetméter a Szentföldön, amely nem felel meg ennek az elvárásnak?

Bréking: olvastam, hogy Barack Obama is tiszteletét tette a Falnál, ahol elhelyezte saját kis céduláját, amelyre hagyományosan kívánságot írnak az ott megjelenők. Erről a szokásról (és még egy csomó mindenről) kicsit részletesebben is olvashattok, ha még nem untátok meg..

Folytatjuk tehát a Nyugati Falról szóló posztot. Az előzőekben megismerkedtünk a genézisével (nem tudom, figyelitek-e, mennyire stílszerű vagyok…), az elemeivel és nyugtáztuk, hogy feltétlenül meg kell nézni. Mutattunk pár fotót is, és ezt a szokásunkat most, a poszt második részben is megtartjuk

Kövessetek. Kövessetek, mondom, és megismeritek az igazságot. Az igazsággal pedig tudjuk, mi a helyzet. (Azért se linkelem be; aki nem tudná: János, 8, 32. És ez a CIA jelmondata is egyben, ha valakinek így jobban beugrik :-))

Az egyik kedvenc feliratommal folytatom, amit Izraelben láttam, s ami a Nyugati Fal előtti térre történő belépést előzi meg: a 4. pontban az olvasható, hogy a biztonsági kaput az illetékes vallásügyi hatóság (!) megvizsgálta, és az izraeli főrabbik megállapították, hogy a kapun történő áthaladás nem ütközik a sábesz és más vallási ünnepek törvényeibe. Értitek, remélem… Mert mi is történne, ha nem ezt állapították volna meg? Jobb bele se gondolni. De így legalább kóser.

A rabbik pragmatizmusáról kénytelen vagyok elsütni kedvenc zsidó vicceim egyikét; ha már mondtam volna, azért se kérek elnézést.

Szóval Slomó felkeresi a rabbit és a következőkben kéri a tanácsát:

– Rabbi, nagy bajban vagyok. Tudod, hogy láncdohányos vagyok, és egyik cigit a másikról gyújtom, még a szent szövegek olvasása közben is. Meglátta ezt Josszi, a sógorom, és megdorgált, mert szerinte a Talmud tanulmányozása közben nem szabad dohányozni. Igaz ez, rabbi?!

– Hát, édes fiam, Josszinak igaza van: a Talmud tanulmányozása közben szigorúan tilos dohányozni!

Slomó elszontyolodik, majd (elvégre jövőre felvételizni akar a rabbiképzőbe) felcsillan a szeme és ezt kérdezi:

– És mondd, rabbi: dohányzás közben lehet a Talmudot tanulmányozni?

– Édes fiam, jól jegyezd meg: a Talmudot minden körülmények közepette lehet tanulmányozni!

A helyszínen roppant egyszerű rituálé van érvényben: az ember bemegy egy, a repterekéhez hasonló biztonsági kapun (a bazárban ajándékként vásárolt játék-géppisztolyt sem érdemes bevinni, mert a szekuritis srácok arcát elnézve a humorérzék kizáró tényező volt a felvétel során), feltesz egy fejfedőt – ha nem hozott magával, akkor sincs gond, mert két nagy tárolóból kölcsön lehet venni papírból készült kipát (aka. sábeszdekli) –, odamegy  a Falhoz, ahol saját gusztusának és hitének megfelelően viselkedik. Fotózni, filmezni (szombat és vallási ünnepek kivételével) lehet. Harcos szüfrazsetteknek nem ajánlom, mert a nők csak elkülönített, elkerített helyen közelíthetik meg a Falat – ilyen szempontból a tér egy szabadtéri zsinagóga, márpedig a zsidó templomok sosem voltak a nemek közötti egyenjogúságért folytatott küzdelem kedvenc terepei. 

Ide szúrnám be a Fallal kapcsolatos saját élményeimet (itt Csuri beszél, zölddel!!), amelyek – mint az a fentiekből már kiderülhetett – a női részlegben estek meg.

Először is tessék megnézni a két alábbi képet: Férfi részleg: háromszor olyan hosszú a hely, de negyedannyi pasi sincs, aki a falra tapadna. A női részlegben viszont illedelmesen sorba kellett állnom, hogy odaléphessek, amikor valaki eljött.
Úgy képzeljétek el, hogy ott állt a sok nő, egymás mellett, de nem összezsúfolva mégsem, és ha valaki elment, akkor a helyére odament a kövekhez valaki más.

Ezt tettem én is. Rekkenő hőség volt, ott állt a sok ember körülöttem, a téren mögöttünk pedig még több ember, Izraelben lévén rengeteg gyerek, zsivaj. A kövek simára koptak a sok kéz érintésétől, és első meglepetésemre hidegebbek voltak, mint amire számítottam. Ahogy nekitámaszkodtam két kézzel és a homlokommal is, a következő érzés az volt, hogy TELJESEN csend van, és – bármilyen nyálasan is hangzik… – megállt az idő.

Csak a mellettem álló nő nagyon halk suttogó duruzsolása hallatszott, amint valami teljesen megfejthetetlen nyelven mondja a maga imáját, egyébként csend, TÖKÉLETES és időtlen nyugalom.

Nem vagyok vallásos, sőt, ahogy egy kedves kollégám mondja: nem csak ateista vagyok, de antiklerikális is. Az utóbbi mindenképpen találó. De ez a falratapadás nagyon megérintett, és ne akarjatok értelmes magyarázatokat, mert nincsenek. Legszívesebben ott maradtam volna még a falnak dőlve órákig, és nem untam volna és nem fáradtam volna bele. Ennyi.

Ismét Té folytatja.

Még csak egy mondat a témához: nem szoktuk egymást orrba-szájba fényképezni, de ahogy Csuri eljött a Faltól, annyira furcsa volt az arca, hogy nem bírtam ki és lefotóztam. A képen nem jön át, de higgyétek el: olyan volt, mintha… nem is tudom, mintha elrontotta volna a gyomrát, de valahol örülne neki… Nem tudom, érthető voltam? Remélem nem.

És akkor elképzelem, hogy mit érezhetnek itt a zsidók, főleg a vallásosok… Nem gyenge…

 Az egyik óvárosi hiedelem szerint, amikor majd kis vízerek kezdenek csordogálni a Falból, ez biztos jele annak, hogy lehet készülődni: a Megváltó ismét megérkezett.

A kavarodás és a félreértések elkerülése érdekében nagyon-nagyon remélem, hogy a környéken nincs egyetlen vízvezeték sem, máskülönben egy sima csőtörés soha nem látott bonyadalmakat lenne képes előidézni.

A spirituális dolgok iránt fogékonyak azt mondják: Isten jelenléte mindig érzékelhető a Falban. Vannak rabbik, akik szerint a „füle van a falnak” kifejezés innen származik, mármint onnan, hogy az Úr meghallja és meghallgatja a Falnál elmondott imádságokat és kéréseket (a teljesítésről senki nem akart nyilatkozni). Ezt én nem igazán értem. Senki hitével nem szeretnék poénkodni, de eddig úgy tudtam, hogy az Úr minden imádságot meghall és meghallgat; ezek szerint a Falnál elmondottak olyanok, mint az elsőbbségi levél a Magyar Posta kínálatában.
Ha már levelekről esett szó: az imádkozók egy része papírdarabkákat dugdos a kövek közé, amelyekre kéréseiket írják. Kínzó kérdés, hogy mi lesz ezekkel a papírokkal, merthogy időről időre valakik kiszedik őket, máskülönben már a követ sem lehetne látni az üzenetektől. Vajon kicsoda meri az Úr postáját kibontani?!

És mivel egy blog erősségei közé sorolható az aktualitása is: tessék, itt olvasható egy válasz az előbbi bekezdésben megfogalmazott kérdésekre.

Én akkor maradnék a sima, szóbeli megoldásnál; az írás ugye megmarad és a fenének hiányzik, hogy egyszer a fejére olvassák az embernek egy hülye bulvárlap hasábjain.

Az egykori templomot övező falakat – legalábbis az aranyszájú Josephus Flavius szerint, aki már a maszadai ostromról is megmondta a frankót – tizenegy évig építették; ez idő alatt Jeruzsálemben csak éjszakánként esett az eső, hogy az építkezést ne zavarja. Úgy tudom, a vajdahunyadi három török kollégának nem volt ilyen protekciója; el is húzódott a kútásás rendesen.

A világvallások békés egymás mellett éléséről: lévén, hogy Jeruzsálem úgy ezer éven keresztül muszlim uralom alatt volt, a Fal környékét szemétlerakónak használták a zsidó hagyományokkal szemben mindig oly empatikus muzulmánok. A mai napig hatalmas viták vannak arról (is), hogy a Fal lényegében kié? Az arabok szerint a zsidóknak semmi közül hozzá, mert az valójában muszlim szent hely, hiszen a Próféta többször itt pányvázta ki Al-Borákot.

„A Fal egyetlen köve sem kötődik a zsidó történelemhez vagy valláshoz. Ha annyira akarnak egy helyet, ahol nyavalyogni lehet, nagylelkűek leszünk és a nyertes háború után majd építünk nekik egy másik falat” – mondta állítólag Fejszál, Szaúd-Arábia egykori királya 1973 nyarán,  amikor úgy tűnt, hogy a zsidók (tízezredszer is a történelmükben) szívni fognak, a félhold pedig diadalmaskodik a Dávid-csillag felett.

Nagy uralkodó, nagy gondolatok. Csak az az apró malőr történt, hogy 1973 októberében a jom kippuri háború nem pont azt az eredményt hozta, amiben Őfelsége reménykedett, úgyhogy a zsidók azt mondhatták: köszi, de nekünk jó a régi fal is. S ha már mohamedánokról esik szó: sehol nem érezni annyira a kultúrák, a civilizációk, a vallások, a hitek és még kitudjamicsodák egymásba gabalyodó keveredését, mint Jeruzsálem óvárosában. Ha a Falnál nézed az imádkozó zsidókat, tudnod kell, hogy az a két óriási kupola a szomszédos Templom-hegyen (amit a szemed nem tud kihagyni, mert légvonalban úgy 150 méternél nincs messzebb) az az iszlám világ kiemelt kegyhelye: az aranyborítású (nem aranyszínűt mondtam, hanem aranyat!) maga a Sziklamecset avagy az Omár-mecset (a környéke a harmadik legszentebb helye a muszlimoknak Mekka és Medina után), míg a sötétszürke (valójában ezüstborítású) másik az al-Aksza-mecset; mindkettőt láthatjátok itt is. És bizony naponta ötször felharsan a hangszórókból a müezzin hangja, ami beteríti nemcsak a Nyugati Falat, hanem mondjuk a Via Dolorosát is… Az Omár-mecset előtti tér és a Fal között azért háromszoros szögesdrót látható, a muszlim szent hely irányába hajlított karmokkal, amiből valami miatt arra következtetek, hogy nem a mecset aranykupoláját védik a zsidóktól.

Mai posztunk befejezéséhez ismét egy katonás kép (ez egy izraeli képeslap beszkennelése, sajnos nem én fényképeztem…)
A fotón három katona összekapaszkodva imádkozik a Falnál; a kép nagyon beszédes, és innen is látszik, hogy a Cáhál (az izraeli hadsereg) péeresei jó szakemberek. Barettjük színéből kiindulva balról jobbra a következő alakulatokhoz tartoznak: a Golani dandár (barna); ejtőernyős (piros); a Givati dandár (lila). Felhívom mindenki figyelmét, hogy semmi sem tiltja a Fal géppisztollyal történő (persze imádkozási célú) megközelítését, legalábbis a Talmud egy szót sem szól az M16-ról vagy a Galil gépkarabélyról.

Ti azért ne próbáljátok meg, hacsak nem vagytok ilyen egyenruhában, mint ezek a srácok itt fent.