Természetesen Vajdahunyad várához is kapcsolódik egy-két legenda; ezek közül ma a várudvaron látható kút köré font történetet meséljük el nektek. Persze garancia nincs, hogy minden száz százalékig úgy történt volna, ahogyan itt alant olvashatjátok, de a lényeg változatlan. Na meg a szájhagyományban pont az a szép, hogy nem dogmák és axiómák felsorolása; sok ilyen, betonba öntöttnek kikiáltott okosságot ismerünk és (ami bennünket illet) nem nagyon szeretjük őket…
Na de hagyjuk az unalmas bölcselkedést és lássuk inkább a mesét:
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Vajdahunyad vára mindenkinek ismerős lehet, aki – akár csak egyszer – sétát tett a budapesti Városligetben.
Krakkói beszámoló-sorozatunk következő állomása egy történeti visszatekintés lesz a város vélelmezett alapításáról és alapítójáról, arról az elsőgenerációs arisztokratáról, akiről elöljáróban még annyit, hogy – bizonyos hírek szerint – még egy 
Csurtusék a tavaly elhatározták, hogy a csillagászati tavasz első napjait a 
Albánia mindig is piszkálta Csurtusék fantáziáját. Eddig négy posztban meséltünk nektek ottani élményeinkről, de rájöttünk, hogy egy igazi, alapos bevezetővel még adósok vagyunk. Ahogyan az látszik, a kronológia nem mindig az erősségünk: az ország-felvezető csak most következik, de ez ne zavarjon meg senkit.
A 
Hadd fárasszam pár mondat ír történelemmel és heraldikával a Nagyérdeműt.
Bolyongásaik során Csurtusék már találkoztak egy-két folyóval, patakkal, tóval és forrással, de viszonylag rövid tanakodást követően egyhangúlag (egészen pontosan 2:0 arányban) megszavazták, hogy a dél-albániai Syri i Kaltër (Kék Szem) ott tanyázik az élmezőnyben, s ezen a helyezésen még a környéken fellelhető több köbméternyi szemét sem tud rontani.
Következő állomásunk a breton-normand határon elterülő Szent Mihály-hegy (Mont Saint-Michel), egy olyan látnivaló, amely a turistacsalogató érdekességekkel amúgy is jól eleresztett Franciaországba látogatóknak – szerintünk – kötelező kéne legyen.
Szégyen és gyalázat, de a portugál zászlót még nem mutattam be. Most megteszem, de vexillológiai értekezést nem akarok elkövetni, mindössze a címerről, illetve ezen belül arról a furcsa, kör-, illetve gömb alakú izéről szeretnék pár mondatot szólni, ami a klasszikus címerpajzsot körülveszi.
Minden önérzetes városnak megvan a maga építészeti szimbóluma, s Baku ilyen szempontból sem kivétel. Rómának a 
A blogunk olvasói által megszokott kedélyes, tréfálkozó hangnem ideiglenesen (vagy ahogy a tévé- és rádiókommentátorok jelentős hányada mondja: ideglenesen) felfüggesztetik.
