(2007-es poszt remake-je, szerző: tiboru, azaz Té)

A diktátor egy meglehetősen lejáratott szó erre mifelénk, és bizony ha megkérdeznénk tíz alkalmi rakodómunkást a Lehel téri csarnokban, hogy mi ennek a történelmi előzménye, legalább hatan közülük rossz választ adnának, elbukva így a negyvenmilliós kérdést valamelyik Vágó-féle műveltségi vetélkedő utolsó felvonásában.
Hogy kihúzzuk ennek a kicsi valószínűséggel bekövetkező, ámde akkor annál bosszantóbb szituációnak a méregfogát, gyorsan tekintsük át a diktátorság – mint hagyományos szakma és foglalkozás –  rövid előzményeit. Aki nem szereti a történelmet, az itt hagyja abba, vagy oldjon meg inkább egy inhomogén differenciálegyenletet.

Mint annyi más, az emberiség történelmét pozitív irányba befolyásoló találmány (az intézményesített állami bordélyháztól az ártatlanság vélelmén keresztül a keresztre feszítés, mint kivégzési módszer alkalmazásáig) a diktátorság is az itáliai félszigetről indult diadalmas útjára.

A római állam sajátos fejlődésen ment keresztül: először (mintegy 240 évig) királyság volt, ezt követően jött a köztársaság (úgy 500 éven át), majd a szerves társadalmi fejlődés még magasabb fokaként (!!!) a császárság (még további 500 évig). Az elsőben és az utolsóban a góré személye többé-kevésbé nyilvánvaló volt, még a hülyéknek is: a csávó, aki megmondja, hogy merre hány óra, meg hogy melyik szomszéd várat kell felperzselni, esetleg melyik folyón kell átkelni és hányan. Ha valaki hőbörgött, az aktuális divatnak megfelelően kivégezték, oszt’ szevasz-tavasz.

A gondok mindig ezzel a fránya respublikával voltak. Mert jó dolog megbeszélni a tennivalókat, olyan szavakkal dobálózni, mint demokrácia, konszenzus meg kompromisszum, a szabad választás meg a népszavazás meg egyenesen észveszejtő mértékben csudaszép dolgok… mindaddig, amíg – már bocsánat – a palacsintába nem kerül az azonnalosan emészthetőnél nagyobb adag fekália. Ilyenkor az ember hajlamos pánikba esni, dadogni, idegességében leverni a törékeny tárgyakat az asztalról és (ami a legjellemzőbb) hibát hibára halmozni.

No, a köztársaságkori Róma szenátusa (ez olyan pofázós intézmény volt, gyönyörű beszédekkel, méretre készített tógákkal, olykor egy-egy orgyilkossággal és egymás apróbb mérgezéses bosszantásával), tehát a Szenátus rájött, hogy szép dolog a képviseleti demokrácia, de ha idegen csapatok erősen dörömbölnek Róma kapuin, vagy ha mondjuk holmi rabszolga-felkelők már felperzselték a termés 80%-át, célszerű az államhatalmat egyetlen (na jó: két) kézbe összpontosítani.

Na, ennek a két kéznek a tulajdonosát hívták diktátornak. Mert ugye ő lediktálta a tennivalókat, amiket vita nélkül végre kellett hajtani. Vita, okoskodás, szavazás, teszetoszaság, egymásramutogatás, „ez nem az én hatásköröm!”, „kérdezzük meg az istenadta népet!”,  „gondoljuk át mégegyszer!” nélkül, mondom.

Gáz, mi?

De vajon akkor is az, ha a piréz csapatok már államtitkárokat erőszakolnak meg a Kossuth téren, és az Andrássy úti hangszórókban naponta hússzor játsszák le a burkus himnuszt??

A diktátort a Szenátus választotta meg (általában fél évre, vagy egy konkrét feladat végrehajtásának idejére), és gyakorlatilag teljhatalommal ruházta fel. Most nem mennék bele részletesen az előírások ismertetésébe (a konzuloknak is jutott szerep ebben a választásban, de ennek itt nincs jelentősége), a lényeg: a diktátor egy tökös pasi volt, akiről feltételezték, hogy egy adott feladat ellátására alkalmas, és ehhez minden támogatást megkapott a Köztársaság intézményeitől és polgáraitól. Teszem azt megnyert egy háborút, lekaszaboltatott húszezer lázadót, eloltotta a füstölgő Vezúvot, mittudomén.

Persze korlátlan lehetőségei neki sem voltak: Itáliát például nem hagyhatta el (a Szenátus nem szeretett volna szem elől téveszteni egy ilyen tehetséges srácot…), és elvileg a lóvét ugyancsak a szenátorok utalták neki. Ezt a második előírást az értelmesebb diktátorok eléggé kreatívan és rugalmasan értelmezték.

A diktátorok testőrsége a liktorokból állt, akik kék lámpa helyett a híres fascest, vagyis a vesszőnyalábba rejtett bárdot viselték megkülönböztető jelzésként – erről (mármint a fasiszta szó gyökeréről, a fasces-ről) itt olvashattok egy másik posztban…

Látható tehát, hogy a diktátor egy közmegbecsülésnek örvendő, jelentős akaratérvényesítő képességgel megáldott férfiú volt, aki egyfajta projektmenedzserként megoldott egy-egy feladatot, felmarkolta a célprémiumot és ment dolgára.

Kedvenc diktátorunk körvonalai láthatók ezen az ellenfényben készült fotón: igen, Julius Caesar az, aki hatványozottan jó fej volt szerintem. Túl azon, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb katonai géniusza, nem szenvedett kisebbrendűségi komplexusban: a polgárháború  megnyerését követően ő lesz az első élő ember Róma történetében, aki pénzt veret a saját képmásával.

Érdemei számosak, de itt és most a többivel nem foglalkozunk.

Szokás Cézárt a Köztársaság sírásójának és a Császárság értelmi szerzőjének tekinteni; a Kaiser/császár/cár szavak mindenesetre a Caesar-ból erednek; egyes nyelvészek esküsznek arra, hogy az ae diftongust a rómaiak nem é-nek, hanem aj-nak ejtették, a c-t pedig kemény k-nak. Én még tanultam egy évig latint, de Caesar-t Cézárnak ejtettük, no de ez fix semmit nem jelent.

Az imént bemutatott szobor talapzatán olvasható az a pár szó (a már ismertetett SPQR-en kívül), amiért fontosnak tartottam lefotózni:

Vagyis barátunk és egyik példaképünk a konzuli tisztségen kívül (erre utal a C. betű a neve elején) örökös diktátori címet kapott a hálás Szenátustól és Rómától…

Istenem, milyen szépen is hangzik: örökös diktátor… Most úgy elgondolom, hogy mennyire örülne idehaza ennek a címnek [moderálva]!!!

Örömünket (de főleg Cézárét…) beárnyékolta az a nem elhanyagolható körülmény, hogy örökös diktátori kinevezését követően alig három hónap múlva mintegy 30 késszúrással (előre kitervelten, aljas indokból és nyereségvágyból) meggyilkolják a Fórumon (az az átkozott i.e. 44 márciusának idusa…), egy olyan épületben, amelynek romjai sincsenek már meg. Pedig virtuálisan tisztelegtem volna egyet ott, az emléke előtt.

Mondjuk így is megtettem. Riszpekt (vagy mit is beszélek: Ave!) Cézárnak, 2051 év távlatából.

Csuri javaslata: nézzétek meg a Róma c. két évados sorozatot, Cézár korában játszódik. Nagyon ajánlom és fájlalom hogy nem készült folytatás, bár, a Domina c. sorozat időben kb. a folytatása és Augusztuszról (meg a nejéről) szól. Az Augusztusz szobor a poszt elején kölcsönzött kép.