Róma – a Vittoriano

Róma szívében, a Via dei Fori Imperiali egyik végén látható az a monumentális épület, amelyet az olasz nemzet II. Viktor Emánuel királynak, az egyesített Olaszország első királyának tiszteletére emelt. Mintegy 25 év tökölés, vitatkozás, ordibálás, anyázás és hajtépés után 1911-ben fel is avatták azt a létesítményt, amit a hálától csöpögő szívű utókor (dizájnja miatt) A nemzet írógépének, vagy Lakodalmi tortának becéz. Persze hivatalos neve is van: Monumento a Vittorio Emanuele II.


Maga a Vittoriano (mert így ismerik) így néz ki messziről, már amikor nincs felállványozva; márpedig a rómaiak szerint ez elég gyakran megtörténik. Amikor mi ott voltunk, bizony fel volt, ezért ezt a képet kölcsönvettük a Nagy Közösből. Itt van az Ismeretlen Katona sírja, mindenféle nemzeti érzelmű katonai expozéval (a földszinten látható például egy jópofa hajóládás kiállítás), de rendeznek itt mindenféle civil bemutatót és kiállítást is, Monet-tól Dalín és Van Gogh-on keresztül Csiccsolínáig.

Na jó, Csiccsolína csak vicc volt, de igény, az lenne rá.

Ő a névadó, második Viktor Emánuel. Eredetileg olyan mulatságos címekkel rendelkezett, mint például Savoya, Piemont és Szardínia királya. Anyai ágon a nagyon tágan értelmezett Habsburg-famíliához tartozott, de annó ez nem volt meglepő, hiszen Ottó bácsiék családjának évszázados szaporulata és elterjedése csak a japán császári dinasztiát és talán a maori törzsfőnökök pereputtyát hagyta érintetlenül.

Az ádáz, ugyanakkor megtört tekintet szerintem elsősorban a bajusznak és a szakállnak tulajdonítható; ki tudna érzelemmentesen a távolba, illetve a jövőbe tekinteni, ha azt viseli arcszőrzet gyanánt magán, mint Olaszhon első királya?! Ez az Ismeretlen Katona síremléke, amit két, egyáltalán nem marcona olasz hadfi őriz. Az egyiknek kicsit kilógott az inge, a másiknak a cipője volt picikét (tényleg csak picikét) koszos.

Északibb államokban ezért egy hét katonai fogda jár, keletibbekben nyilvános korbácsolás, nyugatibbakban megvetés. Csak úgy mondom.

Az Ismeretlen Katona sírján az Ignoto Militi felirat olvasható, ami eleinte megzavart, mert nem tudtam, ki volt ez a híres csávó, akiért ilyen nagy felhajtást csapnak. Aztán elszégyelltem magam, mert eszembe jutott Ignotus meg a milícia szó eredete…

Az egész lépcsősoron, ami felvezet az emlékhelyhez, ilyen (nálunk az OTP-fiókokból vagy komolyabb bevásárlóközpontok környékéről ismert, tipikusan nyugdíjas rendőr-arcú) őrök sétafikálnak, és a sípjukkal erősen ráfütyülnek mindenkire, aki (szerintük legalábbis) tiszteletlenül viselkedik, vagy más módon sérti az olasz nemzeti önérzetet.

Sípolnak, ha mezítláb vagy; sípolnak, ha jólesően megvakarod az ágyékod vagy a feneked; sípolnak, ha hangosan böfögsz; sípolnak, ha egészen közel mész a díszőrséghez és meg akarod fricskázni az orrukat. És persze sípolnának, ha értenék, hogy a látogatók harminc nyelven miket mondanak róluk. És ehhez az ujjukkal megfenyegetik az elkövetőt. Mint tanító bácsi a csintalankodó másodikosokat egy különösen unalmas, március 15-i iskolai ünnepségen.

Ezek közül egyet sem én próbáltam ki, de a népes turistasereg kábé harminc perc leforgása alatt a fentiek mindegyikét produkálta. A bunkóságban itt is élenjártak a németajkú, középiskolás-korú egyedekből álló falkák, akik külföldön (főleg a mediterrán és kelet-európai országokban) feljogosítva érzik magukat mindenre csak azért, mert a dédapjukkal annó egy Adolf utónevű, osztrák születésű nyugállományú tizedes elhitette, hogy mindenben ők a legjobbak a kerek világon.

És tudjátok, mi ebben a legszomorúbb? Az, hogy a vörösbor, a humor és a napsütéses tengerpart kivételével ez igaz is.

De haladjunk.

Most egy olyan kiállításról szeretnék pár szót szólni, amelynek a Vittoriano ad(ott) otthont, és az olasz hadsereg múltjáról, valamint (kisebb mértékben) jelenéről szól.

Ebből a képből itt jobboldalt láthatjátok, hogy másodszor is visszamentem az Olasz Nemzet Írógépéhez; az időjárásra való tekintettel az Ignoto Militi felirat előtti díszőrséget ellátták esőköpennyel, ami csak egy picinykét tette őket katonásabbá, mint 24 órával azelőtt. Hiába minden: szerintem az olaszok Alien vs. Predatornak is öltözhetnek, akkor sem lesz harcos-külsejük. Szerintem az aurával lehet gond, vagy a táplálkozással: annyi tészta és polenta következtében biztosan sérül ott valami a kettős spirálban.

Szóval ez a plakát (itt alul) csábított be a kiállításra; az olasz hadsereg 146. születésnapját ünnepelték, s gondoltam, ekkora helyzetet nem hagyhatok ki:  hátha meggyőznek, hogy tényleg van olyan, hogy olasz katonai szellem.

A türelmetleneknek elárulom: nem győztek meg.

Magáról a kiállításról – sajnos – túl sokat nem érdemes beszélni: mintegy 130 folyóméteren át, üvegtárlókban elhelyezett apró tárgyakon és plakátokon keresztül próbálták elhitetni a látogatókkal, hogy a talján hadsereg mindig a helyzet magaslatán állt. A fényviszonyok nagyon rosszak voltak, ezért elnézést a fotók minőségéért.

Ez a bicikli például roppant előkelő helyet foglalt el, mert egy hős olasz katona (!) a második világháborúban ezzel vitte meg a hírt valami obskurus táborszernagynak, hogy a szövetségesek partraszálltak Dél-Olaszországban és itt az ideje elárulni az addigi nagy cimborát, Németországot. Jó, a hivatalos szövegben nem pont ez olvasható, elismerem.

Az itt látható könyv az első világháború, illetve a Monarchiával folytatott négyéves ellenségeskedés olasz katonai tapasztalatait sűríti magába; gondolom, a hadtörténelemmel hadilábon állóknak (he-he) is sokatmondó részlet, hogy a könyv lehet úgy 80-100 oldalas. Nem azért mondom, de láttam már ennél kétszer terjedelmesebb tanulmányt egy-egy kisebb ütközet tanulságairól is. Hiába na, amit erőltetni kell, azt nem szabad erőltetni.

Jártomban-keltemben hiányérzetem támadt, mert a második világháborús olasz szereplést a kerékpárral és három térképpel elintézettnek vélték. Meg is szólítottam egy katonaembert (a hadsereg szervezte az egészet és ott téblábolt pár fess, egyenruhás, nagyonférfiasborotválkozószer-szagú legény, akikkel az amerikai és japán turistalányok nagyon szívesen fényképészkedtek), szóval megszólítottam egy ilyen paprikajancsit, hogy hol van Mussolini, meg az általa irányított olasz hadseregről szóló kiállítás-rész? Merthogy még célzást sem láttam a kiállításon arra az ominózus 21 évre, amíg ő volt a főgóré a félszigeten.

Tudjátok mit mondott magyarázatként az az áldott jó olasz sergente maggiore?! Szó szerint fogom idézni, mert érdemes, noha azt az arckifejezést sajnos még érzékeltetni sem tudom:

– Mussolini and the Italian Army?! But Mussolini was a bad guy!

(Mussolini és az olasz hadsereg?! De hát Mussolini rossz fiú volt!)

Ennyit az olasz hadtörténelemről és a rossz fiúk – jó fiúk dichotómiáról.

És már csak egy rövid megemlékezés a Vittoriano főlépcsőjéről, ahol ez az örökmécses ég. A felirata szerint a külföldön élő olaszok soha nem múló hazaszeretetét hivatott szimbolizálni.

Ha valamit, akkor a hazaszeretetüket soha senki nem kérdőjelezte meg. Csak kellene nekik valami a katonáskodás helyett, amin keresztül ezt a csodálatos érzést maradéktalanul ki tudják fejezni úgy, hogy közben mások nem szopnak miattuk.

Mondjuk sokat énekeljenek, nézzenek nőiszív-döglesztően azzal az olajos tekintetükkel, esetleg tervezzenek öltönyöket. Ehhez profimódon értenek. A katonáskodást meg hagyják másokra.

Riszpekt nekik, nehogy félreértsen valaki. De a szülész maradjon a kaptafánál.

2 hozzászólás

 1. sztupi — 2012-05-03 18:19 

„De a szülész maradjon a kaptafánál.”

Itt sírtam egy kicsit :-)
Mester ez ütött !

 2. rgranc — 2012-05-04 21:00 

Kösz szépen!

Végre regisztráltam és voksoltam is, csak azért, mert épp pár hete jártam ott, sőt talán még állványozatlan fényképet is sikerült csinálnom… :D

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.