(2007-es posztunk remake-je, főként Té tollából)

A jó öreg Julius Caesaron kívül Augustus császár neve bukkant fel talán a legtöbbször ezeken az oldalakon. Joggal. A nyolcadik hónap névadója (amúgy Caesar unokaöccse és fogadott fia) tényleg minden követ megmozgatott, hogy nevének („fényességes”) megfeleljen.

A rómaiak igen komoly szerepet tulajdonítottak a rokoni-baráti kötelékeknek, de ezt annak idején nem korrupciónak, befolyással üzérkedésnek, vagy hivatali hatalommal történő visszaélésnek nevezték, hanem természetes, elvárható gondoskodásnak. És már el is érkeztünk Marcellus színházához. Ezek az ominózus színház romjai, melyet Augustus császár unokaöccse és (fiatalon elhalálozott) kiszemelt örököse, bizonyos Marcus Claudius Marcellus emlékére emeltetett.

Ez a Marcellus gyerek nagyon szép karrier előtt állt; igen fiatalon aedilisnek választották, ami egyfajta jegyzői beosztás volt, na meg Augustus a lányát is hozzáadta, ami biztosan nem ártott a feltörekvő köztisztviselőnek.

Egy csúnya betegség (egyesek szerint ezt a kórt méregnek hívták) azonban gyorsan véget vetett a reményeknek, a szomorú császár pedig elhatározta, hogy felejthetetlenné teszi Marcellus emlékét a rómaiak között.

(Nem, ez egy másik fotó; láthatod, hogy ezen a másodikon autó halad el az ojjektum előtt, míg az elsőn robogó. Ejnye, lehetnél figyelmesebb is…)

Azt mindenki tudja, hogy az ókori Rómában kultúremberek laktak: szerették nézni, amint két (vagy több) fegyveres harcos módszeresen lemészárolja egymást az arénában, továbbá azt, hogy élve felszegeznek embereket fából ácsolt keresztekre, majd bekenik őket éghető anyaggal és 80 ezer ember szeme láttára felgyújtják őket, miközben kiéheztetett vadállatokat uszítanak rájuk.

De ezen léha, könnyed szórakozások mellett a nehezebb műfajt sem vetették meg: néha bizony színházba is jártak.

Marcellus színháza (Theatrum Marcelli) nem volt piskóta: kör alakú alapjának átmérője elérte a 110 métert, és 12-15 ezer néző tudott tapsolni egy-egy sikerültebb monológ hallatán. Azt mondják az okosok, hogy az ekkora nézőszám nem volt ritkaság; szuperprodukciók esetén húszezren is ott szorongtak a lelátókon – gondolom, pótszékeztek.
A minél jobb akusztika elérése érdekében 36 speciális bronzedényt állítottak fel a színpad körül, és így a legtávolabb ülő néző is jól hallotta akár a suttogást is.

Az udvarán, illetve a környékén ilyen romokat lehet megnézni; a földön szanaszét márványdarabok hevernek, és hiába tudja az ember, hogy a kőnek nem igazán árt a szabad levegő, a napsütés vagy a zápor sem, valahogy berzenkedik valami a bámészkodóban, hogy ezt miért nem pakolják be valami múzeumba?

Aztán ezredszer is rájön, hogy ez az egész város egy múzeum, hogy a szó szoros értelmében ott lépkedsz a történelmen, és végül eljutsz addig a rezignált pontig, hogy valóban kőnek tekinted az oszlopot, a domborműveket, a falakat. És hogy van rajtuk holmi díszítés, esetenként feliratok? Na und?

Azt hiszem, ezt hívják csömörnek.

Róma macskái persze magas ívben tesznek az évezredes örökségre; őseikhez hasonlóan ők is csak a nyugalmat meg a potya kaját keresik, és nem okoz lelki törést senkinek, amikor macskaszart vagy akár döglött macskát lát egy-egy kétezerpárszáz éves falmaradványon vagy szobron.

Nyugi: ez a macska csak alszik; a fotó elkészítését követően leteszteltem egy  kaviccsal.