2007 júniusi poszt remake-je.
Az északi parton, középen, ott ahol az észak-dél irányú út keresztezi a partmenti utat, nos ott van az egyik hangulatos kisváros, São Vicente.
Már meg sem lepődünk, hogy magas hegyek veszik körül (naná, me’ pampa), de lent a városkában viszont a pálmafa a menő. Nekem (Csuri) ez a kombináció kifejezetten tetszett:
Le is fényképeztem párszor, mert a fehér templomtoronynak a hegyes-felhős-pálmás csendélettel nem bííírtam ellenálni.
A már-már giccses festményszerű helyet egy kis temető egészítette ki, amely azonban egyáltalán nem a mifelénk szokásos bornírt kődrágaságokkal volt tele, itt egészen egyszerűre vették a figurát:
A bejáratot őrző két toronymagas pálmafa és a kereszt kombinációjának pedig a bennem (ezexerint mégiscsak??) szunnyadó művészlélek nem tudott ellenállni…
Na, ezek után igazán nem érhet az a vád, hogy halálra untattam az olvasóközönséget Sao Vicente történelmével és gazdaságával…
De álljon itt Té tollából egy kis gasztro-kulturális eszmefuttatás:
A katolikus szentektől már megszokott álláshalmozás következtében zaragozai Szent Vince is többfunkciós alakja a keresztény breviáriumoknak. Számos teendője mellett (globálisan a takácsok, lokálisan Portugália védőszentje) a bor patrónusa is, amit a magyar néprajz a „Ha megcsordul a Vince, tele lesz a pince” meteorológiai bölcsességbe sűrít (vagyis ha a szent napján, január 22-én olvadás kezdődik, jó lesz a szőlőtermés).
Tekintettel arra, hogy Madeirán az utolsó jégkorszak óta (vagyis mintegy 10 ezer éve) nem volt fagy, Szent Vincének olyan sok dolga nem akad errefelé. A szőlőtermés tőle függetlenül is kiválóan alakul.
Nincs
Nincs hozzászólás.
RSS feed for comments on this post.
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.