2007 augusztusi posztjaink remake-je

Az azul ég alatt, a nem kevésbé azul óceánban úszkáló zöld sziget esetében mit is akarhatok most itt a feketével?
Nos, az a helyzet, hogy Madeira egy vulkáni sziget, ahol vulkáni kőzet van, ezért aztán a sziklák, és az ebből idővel keletkezett homok is fekete. Lehet, hogy ez nem túl szakszerű magyarázat, de a tudományos értekezéseknek NEM én vagyok a szerzője, hanem Té – tessék bizalommal hozzá fordulni.

Ha csak a homokot fényképezi az ember, nehezen visszaadható a színhatás, mert tele van apró csillámokkal, és ettől máris világosabbnak tűnik.
De az óceánparton, ahol az erős hullámok felkavarják, az egyébként ijesztően tiszta víz is ilyen lesz:

Tudom, úgy tűnik hogy a parttól 2 méternyire úszom, ahol térdig érhet a víz, ráadásul, lám, ilyen koszos…
2 méternél több, de nem több mint 6-7, a víz legalább nyakig ér (vagy még mélyebb) és kristálytiszta, a pici kagylóhéjak is látszanak az alján.

A tintakék tenger pedig rögtön fekete-fehér fényképhez hasonlít, ha olyan szögből nézzük, ahol nem az ég, hanem a fekete sziklák tükröződnek benne:

Ami pedig engem illet, ebben a kifacsart pózban: nem, nem integetek a sziklákon napozó gyíkoknak, hanem az egyensúlyomat próbálom megtartani, mert a térdig érő vízben is akkora erővel csap a hullám, hogy majd’ feldönt.

Ezek a képek a Faial-i strandon készültek, amelyről azt kell tudni, hogy Madeira egyetlen homokos strandja, de ez a homok – közelről, pláne amikor vizes – legalább fekete, mintha szénpor lenne.
Felülnézetben ilyen az öböl:

Tuskó is ott volt, nem csak én. Egészen térdig!! gázolt a vízbe, hogy közelebbről is megcsodálja a fekete sziklákat:

Az azulról szóló részhez a fenti képek csak rekapitulációként szolgálnak, mert mint tudjuk, most szemünket a feketére vetjük…
A fekete szikla pedig sokféle fekete, amint az mellettem látszik: szürkés, vöröses, algás-zöldes vagy koromfekete.

Ez a természetes homokos öböl (Faial) a sziget legkeletibb csücskében van, de az észak-nyugati szegletben lévő Porto Moniz szelidített-óceáni strandján (melyet nem érdemtelenül dícsérek majd egy egész posztot szánva neki), nos, ott is ugyanilyen feketék a sziklák:

Végül pedig, hogy ne csak élettelen köveket mutassak, legyen itt egy élőlény egy darabja is (najó, itt már nem él).
Egy élőlény, amely fekete. De csak azért, mert már nem él.
Na, ki az az okoska , aki ebből kitalálta? Ki az aki szorgalmasan megtanulta minden sorunkat?
Segítek!
Aki klikkelt, az máris tudja, hogy most egy espada, azaz fekete kardhal következik:

Amely, mint tudjuk, nem a fekete szikláktól lett ilyen, bármennyire csábító is lenne az asszociáció…

A zöld, azul és fekete után jellemző szín még a vörös, de nem egy piros árnyalatra kell ám gondolni, hanem amolyan téglaszínű-agyagvörösre. Igaz, ez már nem jelenik meg olyan nagy mennyiségben, mint az eddig taglalt színek, és nem is különül el annyira, de azért kétségtelenül ott van.

Elsősorban a sziklákon csodálkozhatunk rá:

Ez a Pico Arieiro, a maga 1818 méteres magasságával, és addig a helyig, ahonnan ezt fényképeztem, autóval el lehet jutni. De ezt azok, akik ismernek, már amúgy is kitalálták: másképp nem lettünk volna ott, legalábbis mindketten semmiképpen :)
Én ugyanis még csak-csak erőt veszek magamon a szép látvány érdekében, de Tuskót már nehezebb lenne rávenni hogy a lábát koptassa, ráadásul hegynek felfelé…
Pedig amint látszik, ezen a lokális kis vörös fennsíkon keresztül, amelyet a víz egyenesített le minden jel szerint, egy sétaút vezet a vörös-zöld sziklákhoz, sőt még azon túl is.

Itt még jobban kivehető, hogy hol mennek az utak a hegyen át, a méretekhez pedig csak annyi adalék, hogy azok a kis fehér izék ott jobboldalt egyrészt irányjelző táblák, másrészt nálunk bátrabb és kevésbé kényelmes turisták… Az eredeti képfelbontásnál kinagyítható, ebben a méretben sajnos már nem.
A kép bal felső részén is látható egy pici fehér pálcika, mellette pedig az út a gerincen. Ez vezet el Madeira legmagasabb csúcsához, amely a Pico Ruivo (1862). Oda vagy innen lehet átgyalogolni, vagy északról megközelíteni egy kis úton, majd gyalogosan még egy óra. Úgyhogy arról nincsenek képek… :((
A hegytetőn keletkezett legyalult rész több helyen is szembetűnik, és ez mindenhol vörös,

mint ahogy vörös föld is van – igaz, nem annyira téglapiros, mint például az Isztriai félszigeten.
Ez a kis falba illesztett kápolna a Jungle Rain kávézó parkolójában ácsorog, (lásd még bevezető posztunkat és benne a madeirai humor emlegetését) és meg ne kérdezzétek, hogy mi a csudát keres ott, a nyílegyenes út mentén, ami az 1400 méteres magasságban fekvő Paul da Serra fennsíkon hasít át…

És van vörös szikla a sziget másik csücskében is, a már emlegetett Porto Monizban.

Na és most kellene egy élőlény, amely vörös, hogy az előző (feketés) rész befejezésével összhangban legyünk…
Ne aggódjatok! (Aggódott valaki? de őszintén!)
Van ilyen. Madeira mindenre kínál megoldást – mondhatnánk a ma oly divatos szlogennel. Még az én blogírási nagy kérdéseimre is.

Íme:
A vörös tonhal.

Az egyik – útikönyvek eléggé gyatra gasztronómiai fejezetei által is kínált – madeirai specialitás a tonhal steak, amit csak ebből a vörösből készítenek.
Aki főz, és készített már tengeri halakat, az tudja, hogy elég csak megmutatni a gőznek, lángnak vagy pláne forró olajnak és máris kész, ha pedig túl sokáig pároljuk/sütjük, akkor szétmegy, főleg ha még a bőre sem tartja össze.

Nem így a vörös tonhal: ez sokkal konzisztensebb húsú; nem állítanám, hogy kemény, vagy legalábbis egyáltalán nem úgy kemény, mint egy rágós hús, de sokkal sűrűbb az állaga, nem olyan omlós, mint az egyéb fehér húsú halak.
Ezért van az, hogy a kétujjnyi szeletet meg lehet sütni pirosra egyben, mindkét oldalán, és nem esik szét. Kukoricalisztből készült puliszkát megfűszereznek, kihűtik és kockára vágják, majd olajban kisütik (milho frito) – ez a köret.
Később, az Azori-szigeteken már saját magunknak készítettem, itt a recept is hozzá.
Húúú, egészen megéheztem.

Megyek is és eszem egy nagy adag vinetés húst – ami az anyukám találmánya csak innen a szomszédos Temesvárról, de ettől még világklasszis!