2007. júniusi posztunk remake-je.

Mint azt már készségszinten tudjuk, Madeirán sok a hegy, sőt, igazából hegyből áll az egész.
Körbe még ennél is sokkal több víz van (ez vicces volt, de, igenis, vicces!!) tekintettel hogy ott locsog az óceján.
Namármost, a vízből a melegben pára lesz, felhő, ami gyakran beborítja a sziget alacsonyabb részeit, vagyis a partvonalat.

Valahogy így kell elképzelni – piros virággal és anélkül…):

A teraszokról, amelyek végig barázdálják a kegyetlenül meredek hegyoldalt, no meg a kanyargózó utakról már volt szó, ez itt csak képi ismétlés.

Ha a felhők felett van az ember, könnyen lehet hogy hétágra süt a nap, és szinte hihetetlen, hogy ott a vattacukor alatt is van valami…

A következő kép azért roppant megtévesztő, mert nem derül ki belőle, hogy ahol vagyunk az majd ezer méteres magasság, és a tejföl a szinte függőleges hegyoldalra tapadt rá, alatta pedig mélyen lent ott az ósön.

Ez itt egy miradouro fölülnézetben (ugye még mindenki emléxik, hogy ez a madeirai kilátók neve?), egy magasabb helyen lévő másik miradouro-ból nézve, és mindkettőről fantasztikus kilátás nyílik a messze lent kéklő víztömegre. Vagy nyílna…

Benne lenni a ködfelhőben kicsit olyan romantikus, szomorkás, de semmiképpen nem kellemetlen érzés… Hideg nem volt, csak – egy nem várt fordulattal – nedves, nyirkos. Mint egy rosszul fűtött gőzfürdő.

Lent a parton pedig már egészen mesebeli hangulatot teremt, elszigetel a világtól, csak az a pár méternyi tér van, ameddig enged ellátni…

Lehet hogy ez az érzés tükröződik Tuskó arcán Jardim do Mar tengerparti sétányán a mellvédnek támaszkodva?

Vagy inkább az, hogy „na, Csuri megint elhozott valami istenhátamögötti kis faluba, most itt nézhetem a szürke tengert, miközben kicsapódik rajtam a felhő… „.

Vagy ki tudja…