A skót főváros totál cityjében, a vár tövében található a Princes Street Gardens, magyarul az edinburghi Városliget.

Május második felében voltam, tehát már minden – a fotoszintézisben közvetlenül érdekelt – növény teljes pompájában zöldelt, a japán autógyárak alkalmazottai azonban még nem vehették ki rendes évi (12 napos) szabadságukat, úgyhogy a városban is egészen elviselhető volt az egy négyzetlábra eső turisták száma.

Ez a vár látképe a park egyik tisztásáról. Szerintem szívdobogtató (és most nem a bétablokker beszél belőlem).

A zöldövezet számos sétánnyal, alléval és hasonló (gyakorlatilag ösvényt jelentő szóval illethető) közterülettel rendelkezik. Ezeken padok láthatók, a padokon pedig kis fémtáblák. Először azt hittem, hogy a gyártó reklámja, de aztán rájöttem, hogy a padokat magánszemélyek, illetve egyesületek, klubok, társaságok és szövetségek ajándékozzák a városnak, egyetlen kérésük, hogy egy 50 négyzetcentiméteres lapocskán megemlékezhessenek bárkiről vagy bármiről, akit erre érdemesnek tartanak.

Itt láttam (és fényképeztem) ezt a táblácskát, amelynek olvastán elmerenghet az ember a „nacionalista” szó hangulatán, jelentésén, illetve azon, hogy mennyire mást jelent (mást jelent?) ez Skóciában, mint mifelénk. És azon, hogy ez így van (így van..?) jól.

A felirat szerint a pad az 1320-as Klub adománya, bizonyos Hugh MacDiarmid emlékére, aki „költő és nacionalista” volt. (Poet and nationalist). Az 1320-as Klub egy skót nemzeti irodalmi kör; biztosan történt valami borzasztóan tragikus 1320-ban nemzetükkel; a skótok egyszerűen IMÁDJÁK a vértől csicsegő történeteket. Van is nekik belőlük bőven.

Erről a csávóról azért tudni kell pár apróságot, mert nem volt egy hétköznapi figura. Túl azon, hogy (legalábbis sokak szerint) a legnagyobb, 20. századi skót költő volt, ideológiai vezérlőelvének a kommunizmust tekintette, ami nem akadályozta meg abban, hogy elvakult skót nacionalistaként váljon ismertté. A Skót Nemzeti Párt egyik alapítója, ugyanakkor a Brit Kommunista Párt tagja. Életútja során az elsőből azért zárták ki fegyelmivel, mert kommunista, a másodikból pedig azért, mert nacionalista volt. 

Egészen közép-európai ízű karrier az övé; igaz, erre mifelénk fel is akasztották volna valamelyik párthoz tartozó elvtársai, de Skóciában tovább írhatta nagyon hosszú verseit, amelyek közül az egyik leghosszabb és legismertebb a következő címet viseli: A Drunk Man Looks At The Thistle (Egy részeg ember a bogáncsot nézi). A költő arcát elnézve valami miatt az az érzésem, hogy ez a költemény a saját tapasztalataiból táplálkozik.

Humorkálhatnánk azon, hogy hogy lehet ebből egy kétszáz oldalas (!) verset írni, de ha tudjuk, hogy a bogáncs Skócia szimbóluma és nemzeti növénye (virága?), máris eltekintünk a kérdésektől. És a szóbanforgó ember ugye skót is és részeg is, tehát ab start duplán filozófus.

A skótok annyira komolyan veszik a bogáncsot, hogy egyik legnagyobb nemzeti kitüntetésük a Bogáncs-rend (The Order of the Thistle). A központi bogáncs-alak körül a skót nemzeti mottó olvasható: Nemo me impune lacessit (Senki sem bánthat büntetlenül – de latinosok pontosabb fordítása jöhet!).

Hogy valami magyar vonatkozása is legyen a dolognak: a mi Zrínyinknek is nagyon tetszett ez az idézet, s előszeretettel használta saját életfilozófiája körülírásaként.

Nekem speciel szimpatikus ez a bogáncsos dolog. Önkritikus, ugyanakkor büszke is: igen, nekünk nincs orchideánk, rózsánk, liliomunk, papagájvirágunk. Nálunk csak a bogáncs él meg. Olyan, mint mi. Szeretjük és megbecsüljük. És óvatosan érj hozzá…

Jó fejek ők is, na. Nem hiába kelták.