Baku – Fotók és információk

Ha a közép-európai utazót jószerencséje az azeri fővárosba vezeti, be kell vallania, hogy poggyászában (amit mondjuk a Lufthansa 48 órás késéssel kézbesít és utána magától egy „Bocs, ezt elszúrtuk!”-ra sem érdemesíti) a feltétlenül szükséges ruházati és más cuccokon kívül óhatatlanul egy jó adag előítéletet is csomagol. Ez a mai poszt (és majd még a továbbiak) arra hivatott, hogy egy határozott mozdulattal eloszlassa ezen prekoncepciók jó részét és felhívja a figyelmet a jövő egyik potenciális turisztikai célpontjára.

Baku (melynek aktuális címerét a három lánggal a nyitóképen láthatjátok) meglehetősen kevés „leg”-gel rendelkezik (a világ legmagasabb zászlórúdjáról már említést tettünk egy korábbi írásunkban), éppen ezért lakói roppant büszkék arra a kevésre, ami van. Ezek között feltétlenül meg kell említenünk a „Kaukázus legnagyobb települése” címet: több, mint kétmillió lakosa Budapestnél mintegy négyszer nagyobb területet foglal el, és ami a helyieknek sokkal fontosabb (figyelemmel a történelmi örmény-azeri viszonyra): Jerevánnál tízszer nagyobb kiterjedésű.

Nem akarok túlságosan mélyen beleásni a történelmébe; elégedjetek meg azzal, hogy egy jó másfélezer éves városról beszélünk, amely tartozott már Perzsiától kezdve a Török Birodalmon keresztül Oroszországhoz és a Szovjetunióhoz is, majd szűk húsz éve a független Azerbajdzsáni Köztársaság fővárosa.

Említettem az előítéleteket. Nos, annak ellenére, hogy előzetesen igyekeztem tájékozódni, bevallom, hogy nagyrészt egy tipikusan posztszovjet nagyvárosra számítottam, néminemű törökös beütéssel, erősen renoválásra szoruló, piszkos falú épületekkel, kátyús utakkal, Zsigulikból és Şahinokból álló autóparkkal, na meg a gazdasági világválság által súlyosan érintett mindennapokkal. Azt olvastam, hogy 150 évvel ezelőtt Bakunak mintegy nyolcezer lakosa volt, és a szétszórt (akkoriban még nagyon primitív) kőolajkutaktól eltekintve más látványossággal nemigen dicsekedhetett.

Már a (természetesen a régi elnökről, Heydər Əliyevről – európai átírással: Hejdar Alijevről – elnevezett) nemzetközi repülőtérről a belvárosba vezető úton éreztem, hogy tévedek. A mintegy 25 kilométeres autópálya olyan minőségű, hogy bármelyik nyugat-európai kultúrnemzet fővárosa megnyalhatná az összes ujját (már ha lenne neki ilyen), ha ilyen közlekedési útvonallal rendelkezne. A további meglepetések meg csak jöttek sorra.

De nem szövegelek tovább általánosságban, majd a fotókhoz kapcsolódóan elmondom, ami éppen eszembe jut róluk.

A város maga a Kaszpi-tenger egyik öblében, egy félsziget déli részén fekszik. Itt felül látható a jelenleg még csak 4 kilométeres parti sétány, amellyel párhuzamosan egy parksávot telepítettek. A sétány két-három éven belül 12 (!) kilométeres lesz, díszburkolattal és a hozzá tartozó, ugyancsak hosszabbítás alatt álló parkkal együtt.

A park teljes hosszában ilyen allé húzódik. Húsz percig kerestem legalább egy eldobott csikket, kólásdobozt vagy szotyolászacskót, eredménytelenül. Ez itt alul pedig egy másik részlet a bakui óváros körül húzódó parkrendszerből. És igen, az óvárosról lesz külön poszt.

Ez a kép itt alul ugyancsak a központi parkban készült. A háttérben egy ötcsillagos luxushotel épül; ha jól emlékszem, a Four Seasons szállodalánc tagja. Egy standard szoba éjszakánkénti ára állítólag 600 manattól indul majd (ez nagyjából 480 euró). A tervezést sem akárkire bízták: a londoni ReardonSmith vállalta, hogy a XIX. századi török-perzsa architekturális örökség jegyében fog egy ultramodern épületet megálmodni.

Nem tudom, hogy ez a fali mozaik hány éves lehet; mindenesetre engem a szovjet időkre emlékeztet, amikor a moszkvai kozmonautáknál erőteljesebb példaképet keresve sem lehetett volna találni az azeri kisdiákoknak. Igaz, úttörőnyakkendős srác nincs rajta, ami viszont arra utal, hogy az utóbbi 18 évben készülhetett.

Ha már a parkokat említettük: tessék egy másik bakui zöldövezet, díszkúttal, csobogó vízzel (amiben az ország tényleg nem szűkölködik) és márványból készült mindenfélével a Nemzeti Filharmónia mellett, ami viszont itt alul látható.

Persze van itt kirakodóvásár is, amely gyakorlatilag semmiben sem különbözik a világ többi részén fellelhető, hülye turistákra épülő bazárszerű bóvlipiactól. Az azeriek toleranciáját és mérsékelt iszlám hitét mutatja, hogy ezen a képen itt alul a hazai és a grúz zászló mellett lazán ki volt rakva az izraeli nemzeti lobogó is, ami minimum meglepő egy olyan országban, ahol a lakosság 90 százaléka mohamedán. Nincs nekik különösebb bajuk senkivel (az örményeket persze megfojtanák egy kanál teában, de az az európai náció vesse rájuk az első követ, amelyik minden szomszédjával tökéletes harmóniában él. És ismételten emlékeztetek mindenkit, hogy Azerbajdzsán és Örményország napjainkban de iure háborúban áll).

Szakértők állítják, hogy az azeri szőnyegek minősége felveszi a versenyt az irániakéval (a perzsákkal), csak rosszabb a marketingjük. Nem tudom megítélni, nekem a műfaj nem áll túl közel a szívemhez, de azt elismerem, hogy kellemes a tapintásuk és jó puhák, akárcsak a szintén világklasszis nyersselyem-kendők. És persze nem csak a klasszikus minták érvényesülnek, hanem maga Vlagyimir Iljics is ott virít egyiken-másikon. 

További, Bakuban készített fotókkal és ezek kommentelésével folytatjuk a mai bakui posztot. Lévén, hogy nem kifejezetten turistaúton voltam és viszonylag kevés szabadidőm volt, múzeumokba a legritkább esetben mentem be, ezért a képek inkább szabadtériek. Ettől függetlenül továbbra is remélem, sikerül kedvet csinálnom a városhoz.

Az utóbbi 18 évben tapasztalt (és gyakran túlzásba is vitt) nacionalista hőzöngések és kardcsörtetés ellenére az azeri nemzet alapjaiban egy toleráns, békés náció, akik a mai napig sokkal büszkébbek művészeikre (költőikre, íróikra), mint hadvezéreikre. Persze az is lehet, hogy ennek objektív okai is vannak: az előbbi csoportból azért sokkal nagyobb a felhozatal, mint az utóbbiból.

Itt van mindjárt Nizami Gəncəvi (Nizami Gendzsevi), a XII. században élt azeri-iráni költő, aki perzsa nyelven írt ugyan, de napjainkban legalább öt nemzet (azeri, perzsa, tadzsik, afgán, na és a kurdok) tartja a sajátjának. Ez a híres emberekért történő vetélkedés minálunk sem ismeretlen; gondoljunk csak Hunyadi Jánosra, akire a Kárpát-medencében és a Balkánon jóformán mindenki büszke (talán a törököket kivéve, de szerintem már ők sem haragszanak rá).

Szóval Nizamiról (röviden ezen a felvett művésznéven hivatkoznak rá) nevezték el az Azeri Nemzeti Irodalmi Múzeumot, amit itt láthattok ezeken a képeken. Eredetileg (még a cári időkben) szállodának épült és eként is működött az 1920-as évekig, aztán valami obskurus állami intézmény volt benne, később kommunista pártfunkcik vették birtokukba. A függetlenség 1992-es kikiáltásakor alakították át és az utóbbi nyolc-tíz évben restaurálták ilyen szépre. A főbejárat fölött a leghíresebb azeri tollforgatók szobrai láthatók. Ahogyan azt itt fent megfigyelhetitek, a falakon az ötágú vörös csillag békésen megfér a tradicionális keleti motívumokkal.

Ha már múzeum, nem hagyhatjuk szó nélkül a Lətif Kərimovról, egy híres, huszadik századi azeri szőnyegtervezőről elnevezett Szőnyeg- és Iparművészeti Múzeumot (itt alul). Az ántivilágban ez az épület Lenin-múzeum volt, ahol a csillogó szemű azeri pionírok megismerkedhettek a bölcs Vlagyimir Iljics életével és munkásságával. Bent nem jártam, de beszéltem olyannal, aki ismer valakit, akinek a sógora egyszer bement és állítólag a lélegzet eláll attól, amit ott kiállítottak – már azoknak a lélegzete, akik gerjednek a kézzel szőtt perzsa azeri szőnyegekre.

A múlt azért itt is felfedezhető a falakon, például a bejárati ajtó fölött, ahol az általunk is jól ismert sarló-kalapácsos motívumok virítanak. Nem hagyhattam ki és – természetesen provokatív céllal – megkérdeztem az egyik azeri vendéglátót: te Rashad, miért nem vertétek le a francba ezt a – szovjet időket idéző – címert? Hogy néz ez ki itt, a független és büszke Azerbajdzsán fővárosának legnagyobb sugárútján?!

Rashad rámnézett és ezt mondta: figyelj, Té! Ne haragudj, de nektek nyugatiaknak ez a rögeszmétek: leverni, átfesteni, újradizájnolni. Ez a címer (amely mellesleg  nem a Szovjetunióé, hanem a Szovjet Azerbajdzsáné, csak a kőolajfúrótornyot már nem tették bele) a történelmünk része volt hetven éven keresztül. Nem kell szeretni, de leverni sem. Menjünk, igyunk inkább egy teát, és mivel hülyeséget kérdeztél, te fizetsz!

És stílszerűen bementünk ebbe az alagsori étterembe, ahol a nagy hidegre való tekintettel (lehetett vagy plusz hat fok, elég élénk széllel) egy konyakos teát ittunk, miközben megvitattuk az élet nagy dolgait.

Azt már láthattátok, hogy Baku (legalábbis annak belső fertálya) elég tiszta. Hát itt az egyik (roppant egyszerű) magyarázat: rendszeres utcaseprés, levelek összegyűjtése, sőt: járdafelmosás. Ja és startból 50 manat (negyven euró) pénzbírság, ha olyan helyen dobsz el valamit, ahol máskülönben van szemetes (és ha persze a rendőr rajtakap).

Említettem már az azeriek azon meggyőződését, hogy bennünket (mármint magyarokat és őket) valami régi vérségi kötelék fűz össze, s hogy egyszer régen Attila volt a közös királyunk.

Alapelveim egyike, hogy az ember ne álljon le vitatkozni a vendéglátóival mindenféle apró-cseprő dologban csak azért, mert mást tanult az iskolában, ráadásul (ezt is mondtam már) a szimpátiának csak előnyei vannak.

És tessék: a bakui CUM-ban (ez az ottani Állami Áruház, igazi posztszovjet fílinggel) sikerült erre a kispárnára bukkannom. Mivel bent elvileg nem szabad fotózni, kikönyörögtem az elárusító néniktől, hogy mégis lekaphassam ezt a márkanevet, a végső érvem az volt, hogy magyar vagyok és egykori közös uralkodónkat akarom megörökíteni. Ez elég érdekes volt, mert a nénik csak azeriül és oroszul értettek (én meg sem így, sem úgy nem tudok), de ha nagyon akarok valamit, roppant kreatív (ellenségeim szerint inkább erőszakos) bírok lenni. Az, hogy Madzsarisztán, Attila, cár, Azerbajdzsán, druzsba, szpásziva bálsoj, na meg a szívre szorított tenyér és rengeteg mosoly – ezt bírtam kiadni magamból.

Az általam mesterien elhelyezett lélektani csapda működött: az egyik néni falazott nekem, amíg fotóztam (nehogy a szekuriti észrevegyen), a másik meg valamit magyarázott a többi vásárlónak, feltételezem tovább építette a közös legendánkat.

Ez a kép itt alul szerintem bárhol készülhetett volna Budapesten és Bécsen át Zágrábig és Temesvárig. Csak azért fotóztam le, mert annyira klasszikusan káeurópai, nem?

Ez itt alul egy újabb szökőkutas-parkos kép, a háttérben a régi elnökről elnevezett alapítvány székházával.

És ha régi elnök: Baku tele van a jelenlegi elnök édesapját ábrázoló óriásplakátokkal. Heydər Əlirza oğlu Əliyevet (Hejdar Alijevnek szokták még rövidítve átírni a nevét)  hatalmas tisztelet övezi még most, halála után tíz évvel is. Ha nem hiszitek, tessék ide kattintani, egy teljesen elfogulatlan és minden állami befolyástól mentes független honlap talán meggyőz róla…

Nem akarok elfogultnak látszani, ezért nem rejtem véka alá, hogy bizony vannak lerobbant, felújításra szoruló épületek Bakuban is. A város középtávú rehabilitációs tervében az szerepel, hogy (2008-as árakon) 2025-ig tíz milliárd manatot (mintegy nyolc milliárd eurót) fognak tömbrehabilitációra, infrastruktúrális fejlesztésekre és komfortosításra fordítani központi (tehát állami) pénzből; ehhez még hozzájönnek a saját, bakui források…

Még egy parkos-szobros fotóval búcsúzom mára; a Lenin (izé, a szőnyeg)-múzeum mellett látható.

12 hozzászólás

 1. kszabo — 2012-04-18 21:13 

Kedvcsináló írás, kollégáim éveket töltöttek ott egy villanymotorgyárat építettek. Végül is bármely kaukázusi nációnál vendégeskedtek, előbb-utóbb megegyeztek, hogyan osszák föl egymás között a Szovjetuniót, hol legyen a közös magyar- csecsen, -grúz, -örmény határ:)
Ha már ennyit emlegetted VI. Lenint, egy elmélkedő írás róla – http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=51199

 2. ruba — 2012-04-18 22:45 

Idén elvileg megyek, bár csak egy napra, de már alig várom:)

 3. laci — 2012-08-31 01:33 

Szia ruba! Látom áprilisban történt a bejegyzésed. Eljutottál Bakuba vagy még szándékozol? Mi célból választottad Bakut? Csak azért kérdem,mert én ott születtem,de 3 éves korom óta nem voltam ott. Nekem is szándékomban áll Baku városát meglátogatni.

 4. tiboru — 2012-08-31 09:41 

Ott születtél?! Ez igen! Baku (és egész Azerbajdzsán) elképesztően gyorsan fejlődik, feltétlenül vissza kell menned megnézni!

 5. pilis — 2012-04-19 00:28 

Remek volt, Tiboru, kedvet csináltál hozzá, igazán. Köszönet érte. Milyen ott az éghajlat? Mediterrán jellegű? Már a Szűztoronyra kihegyezett post is nagyon tetszett, valamikor régebben olvastam. Valóban esélyes rá a város, hogy hamarosan felfedezik, hiszen mindig kell valami újdonság.

 6. tiboru — 2012-04-19 15:12 

Nem mediterrán, inkább olyan kontinentális (ami furcsa a tengerparton…), októbertől márciusig elég metsző, hideg széllel.

 7. Rókakígyó — 2012-04-20 20:22 

Odesszába szeretnék eljutni, az nem túl bonyolult.

Különben a muszlim emberek rövidtávon rendkívül kellemes társaságot tudnak adni. Sajna a nyugati világ démonizálja őket, szerintem feleslegesen.

 8. tiboru — 2012-04-20 22:42 

Odesszai poszt is lesz még; annó mi Malévval mentünk, de ez már ugye múlt idő…

 9. pilis — 2012-04-21 19:42 

Baromira nem szeretnék iszlamofóbnak mutatkozni, és remélem, senki nem is ért félre, de 100 évvel ezelőtt a Műegyetemen volt vagy száz külföldi évfolyamtársam, és jó néhánnyal egy tankörbe jártam. Néhány muzulmánnal is. Volt köztük afgán, szír, (aki idegesen, következetesen és melldöngetve kurdnak titulálta önmagát), palesztin, algériai és líbiai. Nem sokat beszéltem velük a hosszú öt év alatt, mert látványosan lenézték a nőket, én meg ezt nem annyira toleráltam, de azért így is kibírtam. Az oktatók kevésbé. Az idegeiken táncoltak nap nap után, és minden sikertelen zárthelyit követően fennhangon sápitoztak, hogy “mennyire megtanulták!!” az anyagot, csak azok a fránya “nem várt” és “kellemetlen” körülmények ugyebár… Szóval minden szerencsétlen oktató alig várta, hogy valahogy már az ajtón kívül legyenek, ezért odabiggyesztették nekik az elégségest a lap aljára vagy az indexbe, csak ne is lássák őket többé. Ehhez képest én jeles diplomát szereztem, és ma már szégyellem bevallani, de egyetlen utóvizsgám se volt, pedig sose voltam stréber.

 10. mnkh — 2013-08-16 13:08 

@kszabo:

Tisztelt kszabo!

Horváth Bettina vagyok a Magyar Nemzeti Kereskedőháztól. Szeretnénk önnel felvenni a kapcsolatot a villanymotorgyár ügyében. Kérem jelentkezzen ezen a számon:
+36202295464
vagy adjon meg egy elérhetőséget!
Nagyon szépen köszönjük, várom!
Üdv.

 11. kszabo — 2013-08-23 12:32 

@mnkh: Kedves Bettina! Itt vagyok elérhető – karesz.szabo@gmail.com Üdv

 12. tiboru — 2016-03-06 22:26 

Azért ha a villanymotorgyár ügyében lett előrelépés, egy emléktáblát majd kérek a főkapu mellé a “Csurtusblog” felirattal :-)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.