(2007-es poszt remake-je)
Ígérgettem már, hogy belépünk a Vatikáni múzeumokba, és most ez leszen – de ez azért nem épp ennyire eccerű…

Római tartózkodásunk alatt volt olyan szerencsém, hogy egészen más apropóból a szüleim is ott voltak, és elterveztük hogy egy napot együtt töltünk.
Ki is találtam gyönyörű sétát a Villa Borghese-ben (ez egy nagy park több múzeummal is benne), csakhogy éppen ezen az egy napon elkezdett reggel esni, és esett, de nagyon.
A találkozóra menet vettem is egy ernyőt egy szemfüles utcai árustól (a többi 36 szemfüles utcai árust elhessegetve – ugye mondani sem kell, hogy mindannyian románok voltak, kivétel nélkül?)
De a sétafika a parkban még ernyővel sem tűnt csábítónak, úgyhogy mit tesz ilyenkor az ázó turista? Hát persze! Múzeumba megy.

Hatalmas ötlet. Igaz, egyedinek éppen nem mondanám.

Ha szemben álltok a Szent Péterrel (na jó, csak a bazilikára gondolok) akkor jobb oldalt az oszlopsor mögött nyíló utca visz a múzeumokhoz. Mármint azok falához, mert a bejárathoz még 3 másik utcába kell mindig újra befordulni, ez a tértől saccolásom szerint úgy kb 1,5 kilométernyi utat jelent, ha nem többet.

Szerencsére ezt nem tudtuk akkor, amikor beálltunk a sorba, amely szemmel láthatólag befordult a sarkon, de utána – gondoltuk – már ott a bejárat.

Ez a gondolat még számszerint 3x volt hiábavaló és csak negyedszer bizonyult igaznak…
Időközben eltelt kb 1 óra 20 perc, esett, időnként zuhogott az eső, a sokezer (tízezer…) turista pedig, hozzánk hasonlóan, nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy múzeumba menjen ezen a szép napon.

Egy idő után már nem is az volt a kérdés, hogy maradjunk-e, mert hová sétáltunk volna a záporban, de aggasztónak tűnt hogy NEM FÉRÜNK BE! Azóta sem tudom hová lett az a rettenetes tömeg, de tény hogy belül nagyon normálisan lehetett közlekedni, nem volt nagy zsúfoltság szinte sehol – igaz, ez nem egy épület, hanem egy kisebb város sok épülettel, udvarral, kerttel….

Na, elég a hosszas bevezetőből, lássuk megérte-e a gyűrődést.
Rövid válasz: meg!
A hosszú (mármint a hosszú válasz) néhány elkövetkező posztban lesz látható, olvasható.

Mire beértünk, KUKRA sütött a nap, megjutalmazandó az addigi fáradozást, úgyhogy rögtön az egyik belső udvaron néztünk széjjel:

Ez a félkupola, vagy micsoda, látszik az Angyalvárból készített képen is.

Van egy érdekes, kicsit ide nem illő tárgy is ezen az udvaron, nem is tudom hogy a sok modern, haladó nézetű, az újdonságokra nyitott pápa hogyan engedhette…

Először Földgömbnek néztem, de közelebbről szemlélve már kevésbé tűnik annak:

Hát még ha a lukas oldalát is megnézzük, ahol egy újabb kis gömb születik belőle:

Az egész izé nagyon lassan, de forog.
A környezettől ‘kissé’ eltér, de nekem tetszett ez a fogaskerekes vörösréz-csoda. Mondhatnánk hogy merész. Na jó, nem a Louvre piramishoz képest, de hát azok franciák, ez meg a Vatikán!

Az udvarra – és a múzeumi épületekre összességében – nem ez a modernizmus a jellemző, sőt. Igaz, hogy a nagyon régi szobrok nekem sokszor egészen modernnek tűnnek a maguk egyszerűségében:

Ilyen kis egyiptomi ezmegaz még többtucat hever itt-ott, de ez szinte kínálta magát egy fotózáshoz.

A Vatikáni kertekbe – sjanos – nem lehet csak úgy bejutni, mindenféle külön szervezkedés és engedély kell, de a múzeumok körül – között is vannak kisebb kertrészek, tele szobrokkal, szökőkutakkal…

És akárhol is van az ember a múzeumok területén, és akármerre is néz, az a fránya kupola valahogy mindig belelóg a képbe…

Ezeket a kinti képeket csak antepasti-nak szántam, az ezután következő képek, freskók, egyebek elé…

Folytatás hamarosan.