(2007-es poszt remake-je)

Sétálgat hát az elkábult turista, és ha a látványtól még nem, de attól biztosan elszédül, hogy folyton felfele (is) kell nézni…
Úgyhogy a lábfájás, derékfájás mellé felsorakozik lassanként a nyakfájás is :)
Oké, legyünk pozitívak, és tekintsük inkább tornának.

A folyosók néhol lépcsőkbe torkollnak…

máskor meg ilyen kis oldaltermecskékbe lehet bekukucskálni:

Ebben a múzeumegyüttesben a kiállított temérdek tárgyon kívül, sőt, a kiállítási tárgyaknál jóval inkább maguk az épületbelsők jelentik az igazi attrakciót.

Ha csak a csupasz falak lennének… de mit is beszélek: a falak ugye távolról sem csupaszok…

Itt van mindjárt a kedvenc freskóm, és ma már csak ezt mutatom meg. Nem emlékszem hogy már a Raffaello stanzái néven emlegetett termek egyikében van, vagy valaki más követte el (igaz, hogy az 5 Raffaelo termet sem mind ő festette), de nem is ez a lényeg:

Mondhatnánk, hogy mi van ezen olyan különös: egy jól megfestett épületbelső, amelyben pont olyan a padló mint egyébként Rómában egy csomó helyen, mint láttuk, a festő pedig minden jel szerint ügyes, és tényleg perspektívába tudja helyezni. Szinte be tudnánk sétálni a keresztig, elhaladva a törött szobor mellett.

Igen ám…
DE
ez az egész cucc pont a fejünk FÖLÖTT van, vagyis az egyik terem plafonján!

Ezt télleg csak úgy lehet nézni, hogy a fejed a lapockádat veri, de még ez sem baj.
A terem közepén van kis pad, naná, hogy lerogytunk. Miközben azon bűvészkedtem, hogy lefényképezzem a mennyezetet, állandóan egy rossz érzés volt bennem, valahogy kényelmetlen volt hogy ott ülök, pedig már nagyon fájt a lábam.
És tudjátok mindezt miért?
Mert a freskó alatt ülve istenbizony az az érzeted támad, hogy az a szobor márpedig azonnal a fejedre zuhan…

Szóval ez a plafonon felfele-befele folytatódó terem, és annak padlójáról mindjárt a fejedre eső törött szobor szvsz kimeríti a perverzió fogalmát :))
Pozitív értelemben, persze.