Románia – Vajdahunyad vára

Vajdahunyad vára mindenkinek ismerős lehet, aki – akár csak egyszer – sétát tett a budapesti Városligetben.

Tudjuk, hogy olvasóink tájékozottságánál csak általános műveltségük nagyobb, ezért – tényleg csak az együttkacagás miatt – röviden említjük meg azon budapesti turista esetét, aki a Hunyad megyei Vajdahunyadon járva ezekkel a szavakkal csodálkozott rá a föléje tornyosuló középkori építményre: jé, majdnem olyan szép, mint az eredeti!

A Mátyás apjának sasfészkében tett látogatásra az ominózus romániai utazásom során került sor, ezért az élmények viszonylag frissek. Ha kíváncsiak vagytok legnagyobb királyunk családi hátterére, az öreg Hunyadi viselt dolgaira, pletykákra, szaftos történetekre, észveszejtő ármánykodásokra, hálószobatitkokra és még annyi mindenre, ami alig tűri a nyomdafestéket,

nos, akkor nem jó helyen jártok. Ebben a két (vagy három? Majd meglátjuk) részes posztban Vajdahunyad váráról és egy kis történelmi háttérről, valamint személyes benyomásokról fogtok olvasni.
Az egész történet 1409. október 18-án kezdődött, amikor is Luxemburgi Zsigmond királyunk annyira elégedett egy román származású (Havasalföldről érkezett, Erdélyben menedéket keresett és kapott) kisnemes katonai szolgálataival, hogy a Hunyad környéki királyi birtokot (possessionem nostram regalem Hwnyadwar) neki adományozza (az okirat itt fent látható). Ez a csávó a magyar fülnek biztatóan hangzó Vajk nevet viselte, s hazafias buzgalmunkat csak az alany valódi, magyarosítás előtti neve (Voicu, ejtsd: Vojku) lohasztja kissé. Igen, nézzünk farkasszemet hunyorgás nélkül a keserű tényekkel: szegény Vajk/Voicu tőrőlmetszett, póréhagymaevő regáti román volt, s ezt még a szíriuszi magyarok egyesülete sem tudná megcáfolni. Családja (mely a friss tulajdonjog alapján az akkori szokásoknak megfelelően a Hunyadi (elő)nevet kapta) az első román família, amely azon a vidéken nemesi birtokkal rendelkezik (sajnos, a dákok nem indulhatnak ebben a versenyszámban).

A környéken akkoriban még várnak se híre, se hamva nem volt, ha nem számítjuk az úgy 1500 évvel korábban ott állomásozó XIII. Gemina római légió egyik helyőrségének hűlt helyét.

Mellesleg ez a légió (amely Iulius Caesarral –49 januárjában átlépi a Rubicont és ezáltal holmi kockavetésben is jeleskedik) egy csomó mindenben különleges volt, s csak két érdekességet említünk: szimbóluma az oroszlán volt (a többi légió mániákusan imádta a sast meg a bikát), no meg az egyenruházata és pajzsai színe a kék volt, szemben a többiek által széles körben preferált vörössel.

Ez a zászló itt jobbra tévedés; olyasvalaki készíthette, aki nem olvassa a Csurtusblogot.

Vagy kétszázötven éven keresztül (többek között dáciai évei alatt)  a XIII. Gemina íjászai szírek voltak, a lovassága pedig szarmatákból állt – ennyit a dákoromán kontinuitás latin oldalágáról.

De továbblépünk, mert rengeteg mesélnivalónk van még a Hunyadiakról és családi tűzhelyükről.

Ott tartottunk tehát, hogy Voicu/Vajk megkapta a birtokot, majd tíz évre rá fia, bizonyos János (Iancu, vagyis Jánku – románul) örökli. Akkoriban csak egy szerény kővár volt a központ, ahol még egy normális karóbahúzást vagy kerékbetörést sem lehetett megejteni anélkül, hogy a hívatlan bámészkodók oda ne csődültek volna az udvarra.

A tarthatatlan állapot megváltoztatása érdekében Hunyadi János (akit keleti szomszédaink hatszáz éve következetesen románnak tekintenek fiával, Mátyással egyetemben) komoly építkezésekbe kezdett, de csak azt követően, hogy katonai és politikai karrierje következtében jelentős fizetésemelésben, szóbeli dícséretben, továbbá pénz- és tárgyjutalmak sokaságában részesült vitézsége okán. Miután szörényi és temesi bán, valamint Magyarország kormányzó lett, hivatali teendői Temesvárhoz, majd Budához kötötték, s ezalatt (majd halála után is) felesége, illetve későbbi özvegye, Szilágyi Erzsébet gondoskodott – két levélírás között – a várkastély folyamatos bővítéséről (a kútásós török foglyos afférról majd kicsit bővebben, később). Leghíresebb gyermekük, aki Mátyás királyként vonult be a magyar (és az európai) köztudatba, szintén letette névjegyét a vajdahunyadi vár virtuális nagykönyvébe.
Hunyadi amúgy nem volt kispályás; itt láthatók szerény birtokai, Munkácstól Temesváron és Kiskunhalason át Szabadkáig és Zsolnáig. Ha jól számolom, ezek ma öt különböző országban találhatóak. Nem akarok én ezzel semmit állítani, csak mondom.

A következő évszázadokban számos tulajdonosa volt, a Török családtól kezdve a Bethleneken át az Apaffyakig és Thököly Imréig. Óriási szerencséjére (és a miénkre) a vár elsődlegesen uradalmi központként és nem katonai erődként szerepelt a mindenféle hivatalos nyilvántartásban, ezért amikor az osztrákok a 18. század közepén a „feleslegessé vált magyar erődítményekre” kimondták a megsemmisítési parancsot, Vajdahunyad elkerülte a pusztítást.

Az idők során számos tűzvész pusztított a falak között, minek következtében több újjáépítési hullámmal is meg kellett bírkóznia. Nem szép ilyet mondani, de például amikor az akkor már elég tekintélyes építész hírében álló Steindl Imre (itt balra) 1870-ben elkezdte renoválni, bizony sok helyen lebontatta az eredeti falakat, bástyákat és tornyokat, majd ezeket saját ízlésének megfelelőbbekkel helyettesítette. Szó se róla, az új dizájn cukibb volt és sokkal inkább megfelelt a 19. század végi polgárok ízlésnek, mint az eredeti, amelyet egy kicsit komornak tartott.

Mielőtt továbbmennénk, pár szó a város, illetve a vár címereiről.

A komancsok idejében Vajdahunyad város címere (balra) gyönyörűen ötvözte a szocialista nehézipart jelképező kohókat a történelmi várkastéllyal, s még Mátyás hollójáról sem feledkeztek meg a rutinos bukaresti heraldikusok (már csak azért sem, mert románul a holló corb, ergo ismét egy bizonyíték az Igazságos valódi etnikai gyökereit illetően). Mókából beteszem Hunyad megye egykori (ugyancsak bukaresti hletésű) címerét is (itt jobbra), ahol a két figura a dák király (a vörös sarokban Decebal), illetve a római cézár (a kékben Trajánusz), akik ugye a román nép két őse. A holló itt is ott figyel.

A Hunyadiak címere persze mindig is a holló volt, simán. Nem cifrázták Siemens-Martin kemencével, dákkal, rómaival, maximum egy-egy oroszlánnal. Ilyen egyszerű népek voltak. A két világháború között a királyi Románia szakértői úgy döntöttek, hogy az eredetileg jó egészségnek örvendő történelmi hollót átlövetik egy nyílvesszővel, ami (állítólag) azt volt hivatott szimbolizálni, hogy a magyarok megkísérelték kisajátítani a Hunyadi/Corvin családot, de nem jött össze nekik, mert a madár továbbra is ott tartja a latinitást jelképező gyűrűt.

Ehhez csak annyit, hogy kreativitásért az újlatin népeknek sosem kellett a szomszédba menniük, de hát nem ezért szeretjük őket.

Előre szólok, hogy a most következő beltéri fotók egy kicsit szemcsésre sikeredtek, amiért a fotóapparát beállításáért felelősök természetesen megkapták jól megérdemelt büntetésüket, de reméljük, hogy ez csak minimális mértékben csorbítja az élményt.

Lássuk tehát, hol filmezték a BloodRayne-t, a Luther Mártont és a Nostradamust, valamint hol fogják hamarosan a VIII. Henrik életéről szóló legújabb mozgóképes művet forgatni!

A város (és a vár) megközelítése roppant egyszerű: ha a viszonylag egyenes és eltéveszthetetlen E68-as európai főúton (Romániában ez a 7 számú országos főút, DN7, Nagylak – Arad – Lippa – Déva – Szászváros – Nagyszeben útvonalon és irányban) autózunk, a dolgunk mindössze annyi, hogy (miután megnéztük Kőműves Kelemen és kollégái életművét) Dévánál veszünk egy erős jobbost, majd úgy negyed óra, illetve 15 kilométer után máris elétek tárul a látvány, amihez hasonlót eddig maximum a Stalkerben vagy a Meteo című filmben láthattatok.
Nem vagyok szakember, de az ott látható soktízezer tonnányi rozsdás vas beolvasztása cirka öt évre adna munkát az ereje teljében lévő svéd acéliparnak. Ha engem kérdeznének, szerintem bármelyik Mad Max-típusú filmnek kiváló (és teljesen hihető) hátteret biztosítana a környék, már ha Mel Gibsont kiengedik az agresszív vallási tébolyultak számára fenntartott pszichiátriai osztályról.
A létező szocializmus (hála Istennek már nem létező) évtizedeiben tudniillik Vajdahunyad is megkapta a maga keresztjét, a városra települő nehézipar képében. A kohászat erőltetett felbukkanása ugyanolyan logikára épült, mint Ózdon: a környéken évszázadok óta folyt bányászat és fémmegmunkálás (középkori német/szász neve például Eisenmarkt, vagyis Vasvásárhely), de valódi apokaliptikus szintre a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben emelték a komancsok.
A városnak 1990-ben 82 ezer lakosa volt (nagyon sok regáti betelepülő jött át családostól a Kárpátokon és kapott munkát a kohászati kombinátban, valamint lakást a frissiben felhúzott lakótelepeken, ezáltal egycsapásra erdélyivé válva), ami napjainkra lecsökkent 65 ezer alá.
Apropó kohászati kombinát: Ceauşescuék kiváló stílusérzékről tettek tanúbizonyságot, amikor a magaskohókat, gyárkéményeket és a többi finomságot az ötszáz éves vár közvetlen szomszédságába telepítették, és ezzel még kérkedtek is: a legendás beszédek során többször elhangzott, hogy a dicsőséges múlt és a ragyogó jövő szimbiózisának kevés szebb és érzékletesebb példája létezik a világon, mint Vajdahunyad, ahol a huszadik század iparának zászlóshajója kéznyújtásnyira van a középkori román ősök által emelt várkastélytól.
Azért meghallgattam volna Hunyadit vagy Mátyást, esetleg Bethlen Gábort, Török Bálintot, Thököly Imrét vagy Apafi Mihályt (hogy csak a román nép azon nagy őseit és elődeit említsem, akik a kastély tulajdonosai voltak), mit szólna a szimbiózishoz meg a zászlóshajóhoz; attól tartok, sokan belepirulnánk szavaik hallatán.
Tény, hogy a vár látogatói (a város lakóival együtt) évtizedeken keresztül nyelték a kénes füstöt, a falakon centiméteres vastagságban telepedett meg a zsíros korom, és igazi művésznek kellett ahhoz lenni (figyelem, a Photoshop előtti időkben vagyunk!), hogy olyan képeket készítsen az ember, amelyeken a várfalak között nem bukkan fel egy-egy füstölgő gyárkémény.
Az esztétikai kihívás egy része most is valós: az egykori iparterületet még nem bontották le, ezért a várfalakról, illetve a bástyákról a mai napig ütős látványban van része a látogatónak, ha nem elég elővigyázatos és rossz felé néz.
A belső udvar és az egykori lovagterem kiváló állapotban maradt meg (na jó, egy picinykét restauráltak is rajtuk). Jó kereskedőkhöz illő módon a helybéliek tokkal-vonóval ki szokták adni egy-egy esküvőre, keresztelőre, érettségi bankettre vagy simán egy házibulira; arról azonban nem hallottam, hogy pornófilmet forgattak volna, ahogyan az számos hazai kastélyban már megtörtént.
Hiába na, jóleső érzés konstatálni, hogy vannak a nemzetgazdaságnak olyan területei, ahol még nem értek utól bennünket! Amikor ott jártunk, éppen egy esküvő előkészületei folytak – innen is sok boldogságot az ifjú párnak! Az örömapának kinéző úriember egy hamburgi rendszámú A4-ből szállt ki, úgyhogy a frigy jövője anyagilag megalapozottnak és összeurópainak tűnik.

A filmezéses mondat nem poén volt: az elmúlt években számos (román és külföldi) történelmi filmet forgattak a várban, csak – amint azt már említettem – a külső helyszíneknél kell nagyon vigyáznia az operatőrnek, nehogy az ötven-hatvan méter magas gyárkémények vagy kohók belerondítsanak a középkori fílingbe.

A vár alagsorában látható állandó kiállítás fő témája – természetesen, teszem hozzá gyorsan – nem is Hunyadi, esetleg Mátyás, neadjisten a reneszánsz. Nem; a látogatók egy igen alaposan és tudományos igényességgel összeállított gyűjteményen keresztül megismerkedhetnek Hunyad vármegye kétezer évvel ezelőtti históriájával, amelynek főszereplői – szintén természetesen – a hősies, de békeszerető, ugyanakkor roppant szorgalmas, innovatív dákok voltak, a maguk Európa-hírű kultúrájával és civilizációjával, a dákoromán kontinuitás jegyében.
Ezen a linken a vár honlapjára kattinthattok, ahol angolul olvashatóak az alap-információk; a magyar verzió nem elérhető; biztos túl kevés a messzi idegenből érkező magyar turista, na meg a magyar történelemhez sincs túl sok köze. Vagy senkit nem találtak, aki lefordíthatta volna a szöveget.

6 hozzászólás

 1. Vitonic — 2011-04-05 23:49 

Király hely lehet, bárhogy erőlködtek is a tönkretételén!

Ráadásul jól látom, hogy Hunyadinak nem öt, hanem hat mai országban vannak a birtokai? (Mo, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horváto.?) Nem volt semmi a csáki. Vajon járt egyáltalán az összesen?

Azt nem tudod véletlenül, igaz-e, hogy Hunyadi nevével riogatta réges régen a török (oszmán) rosszgyerekeket az anyukájuk, ha nem tudtak veszteg maradni? Vagy ezt csak Gárdonyi találta ki? Nemrég kérdeztem erről egy török ismerősömet, de nem tudott róla semmit.

 2. tib0ru — 2011-04-09 11:09 

Igazad van; nem öt, hanem hat mai állam osztozik az egykori Hunyadi-birtokokon!

A török gyerekijesztgetős történet egy kicsit urban legend-szagú, de roppant találó és jópofa :-)

 3. gloriamundi — 2012-11-15 16:02 

Na, én is eljutottam e jobb sorsra és több kommentre érdemes poszthoz, hát, az nagyon tud zavarni, ha egy várból ipari területre nyílik kilátás, de ez azért tényleg katasztrófa :P Hátha 1x lebontják… Mármint az ipari romokat, persze, nem a várat :)
A Városligetben mindig volt egy rossz érzésem, h ez így most mi is, giccs vagy műemlék, komolyan vegyem-e vagy sem (a kápolnában kereszteltek), és gondoltam, milyen vadregényes tájon lehet az eredeti. Hát, mégse :(

 4. tiboru — 2012-11-15 22:11 

@gloriamundi:

Azért ne keseredj el, a vár attól még nagyon szép, s előbb-utóbb biztosan felszámolják azt a borzalmat ott körülötte.

 5. kr3nos — 2014-03-11 18:34 

Hunyadi János SOHA nem volt román származású!! Mivel akkoribe nem voltak románok… Az oláh is inkább gyüjtőfogalom volt.

A legvalószínűbb eredet Kun nemesi család leszármazottja (Bassarab), amit a címere is igazol holló gyűrűvel- sas gyűrűvel…

Ajánlom Bán Mór Hunyadi sorozatát, ott tényleg utánnajártak a dolgoknak és nem becsmérlő módon leszólnak mindent….

 6. tiboru — 2014-05-25 11:51 

@kr3nos:

Kedves kr3nos,

Hunyadi származásáról most inkább nem nyitnék vitát, pláne nem egy fantasy és sci-fi író munkásságára (igen, Bán Mórról beszélek) hivatkozva :-)

Az pedig, hogy román volt, szerintem nem “becsmérlő leszólás”. Egyetlen néphez, nemzethez való tartozás sem lehet becsmérlő, legalábbis az európai normák szerint nem.

Amúgy köszönöm a hozzászólást, számomra tanulságos volt.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.