Nem, nem az országot becsmérelem; amúgy meg bőven vannak, akik szerint a mostani nemhogy túl kicsi, hanem pont ellenkezőleg…

Aki roppant elfoglalt és irtó kevés szabadideje van, viszont szeretné megnézni magának Izrael legfontosabb és legismertebb épületeit, a legjobb, amit csinálhat az az, hogy elmegy a Mini Izraelbe, ahol (a hollandiai őshöz, Madurodamhoz hasonlóan) miniatűrben megszemlélhető az ország közel 400 kiemelkedő épülete és közterülete, 1:25-ös kicsinyítésben.

A tematikus park (a továbbiakban: MI) a Tel Avivot Jeruzsálemmel összekötő 1-es főút mellett helyezkedik el, nagyjából az ország középpontjában. Nem nehéz rábukkanni, hiszen a latruni katonai (páncélos) múzeumtól alig 1,5 kilométerre található.

A terület egykoron a Nahshon kibucé volt, akik – amikor meghallották, hogy milyen célból szeretnék igénybe venni földjük egy részét – szemrebbenés nélkül nemcsak átengedték azt a tervezőknek, hanem anyagilag is támogatták a létesítményt. Nem akarok rosszmájú lenni, de lehet, az egykoron nagyon sikeres kibuc-mozgalom az ilyen nagylelkűségi rohamok miatt kezdett hanyatlani.

A közel öt hektáron elterülő park alaprajza természetesen Dávid-csillag alakú. A tervezőknek egyetlen (de annál nagyobb fejtörést) igénylő problémát kellett megoldaniuk: a majdani épületek összetételének minden szempontból (történelmi, politikai, vallási, kulturális, kisebbségi, esztétikai és csak maga a Mindenható tudja még milyen szemszögből) ki kellett elégítenie a kimondott – és ki nem mondott – elvárásokat. Tanácsadó testületet hoztak létre, melynek tagjai matematikai precizitással, szinte patikamérlegen elemezték az ortodox és világi zsidók, keresztények, muszlimok, továbbá a bennszülöttek és a régi, valamint a friss bevándorlók igényeit, meghallgattak régészeket, építészeket, politikusokat, várostervezőket, mezőgazdászokat, katonákat, biztonság- és védelempolitikusokat, míg összeállt annak a kezdeti mintegy 300 épületnek, közműnek és közterületnek a listája, amelyek megörökítéséhez hozzáfoghattak. MI-ben azonban emberalakok is vannak (35 ezer, amelyek egy része mozog!), „akik” esetenként a Nyugati Fal, a Sziklamecset, a jeruzsálemi Nagystadion vagy a Knesszet modellje előtt szerepelnek, s ezeknek a figuráknak is tükrözniük kell Izrael demográfiai és vallási összetételét.

És akkor a beültetett, őshonos, kábé nyolcvanezer darab növényről nem is beszéltünk, amelyek 70 százaléka különleges kertészeti eljárással zsugorított bonsai, vagy az állatokról, na és a minijárművekről (autók, motorkerékpárok, vonatok, repülőgépek, hajók, helikopterek, kamionok).

Én kitennék egy táblát a bejárathoz, hogy „Gyerekekkel szigorúan tilos belépni!”, mert amit a srácok átélnek egy ilyen óriási játszószobában, az simán belefér az emberiesség elleni bűncselekmény és a kínzás kategóriájába, amit a nemzetközi egyezmények simán életfogytos börtönnel büntetnek. A cuccokhoz ugyanis nem szabad érdemben hozzányúlni, csak bámulni és fotózni lehet.

Jó, van egy Lego-sarok is, ahol három köbméter apró bizbasz hever, amiből – szakavatott játékmesterek irányításával – meg lehet próbálni rekonstruálni a látottakat vagy bármi mást. Tipikus, hogy a szekérderéknyi Lego összesen két színben áll rendelkezésre; lehet tippelni.

Jé, mindenki eltalálta: úgy van, kékben és fehérben… Azért megnézném a felvigyázók arcát, ha egy harcias csöppség odaállna elibük és felháborodottan, csípőre tett kezekkel azt kérdezné, hogy „hogy csináljak én itt szaúdi zászlót ezekből?!”

Mi csak napközben jártunk ott, de azt mondják, hogy egy órával naplemente után, amikor minden épület minden ablakát, valamint az összes épületet magát is kivilágítják, na, akkor az igazi.

Nem is Izraelben lennénk, ha a park megálmodói nem tudnának ráadás üzleti lehetőségek kisajtolni az alkotásukból. 2009-ben bedobták a köztudatba, hogy nagyon szívesen bemutatnak további kicsinyített, a valóságban is létező épületeket, amennyiben (mindenféle előzetes feltétel fennállása esetén) a tulajdonos hajlandó ezért anyagi áldozatot vállalni. Gondolunk itt – tette hozzá sejtelmesen Hájim Rogatka, a park első számú embere, és megnyalta az ajkát – elsősorban üzletemberekre, cégekre, vállalatvezetőkre, akik ki szeretnék használni a park által nyújtott potenciális reklámlehetőséget. És mennyire igaza van Hájimnak: egy bankszékház, tetején a logóval, egy adott termékéről ismert cég bizony sokat profitálhat a napi mintegy 1500-2000 látogatóból (még akkor is, ha ezek 40 százaléka gyermekkorú). Az árak tekintetében annyit lehet tudni, hogy az egyik tejfeldolgozó üzem már ki is csengetett negyedmillió sékelt (úgy 11 millió forintot) azért, hogy valami történelmi pasztörizáló állomásának miniatürizált másolata helyet kapjon MI-ben. Ha minden igaz, ez egy évnyi bérleti díj, de ha egy kis eszük van, a bankoktól tízszer ennyit kérnek majd.

Márpedig higgyétek el nekem: eszük, az van.

A kisördög azért csak megszólal belőlem. Ahogyan azt már mondtam, minden komolyabb izraeli közintézmény aprólékos részletességgel kidolgozott makettje is látható itt, a Knesszettől a Legfelsőbb Bíróság épületéig, a környező parkokkal és sétányokkal, a belső udvarokkal együtt, amelyekről büszkén mondják az alkotók, hogy még a fák hajlásszögét is a valósághoz hűen dolgozták ki.

Kéremszépen: egy olyan országban, ahol a biztonságra való szakadatlan törekvés (abszolút érthető módon) nemzeti karakterré vált, hogyan engedheti meg magának bárki, hogy a legkiemeltebb veszélyeztetettségű középületek aprólékos másolatát a nagyközönség rendelkezésére bocsássa? Nem akarom az ördögöt a zsinagóga falára festeni, de ha igaz, hogy például a Knesszet belső udvarának valamennyi cserjéje és bokra a valóságban is úgy néz ki, mint MI-ben, akkor – ha én biztonsági illetékes lennék – biztos fenékbe rugdosnék pár embert, de csak miután átültettettem és átépíttettem az egész környezetet – a valóságban vagy a maketten.

(Persze lehet, hogy mindez már meg is történt, legalábbis az ő érdekükben remélem.)

Amúgy senkit nem lepett meg (már bennünket sem), hogy MI parkolójába történő behajtás előtt géppisztolyos, amúgy teljesen civilnek öltözött fiatalember köszön rá a látogatóra, feltesz egy-két – teljesen hülyének, illetve britnek tűnő – kérdést (Szép időnk van, ugye? Minden rendben, Uram? Jól utaztak, Hölgyem?), mosolygós szájjal, de szúrós szemmel folyamatosan fürkész; ha rossz napja van (vagy ha a látogató zsebéből véletlenül kiesik a Kadhafi-féle Zöld Könyv), a csomagtartót is megnézi, majd – néha a választ jóformán meg sem várva – szélesen mosolyog egyet és ha szerencsénk van, további szép napot kívánva továbbot int.

Ha nincs (mármint szerencsénk), akkor biztos gáz van, de – hála Istennek – ezt nem tapasztaltuk meg.

Különösen azokat a maketteket érdekes megszemlélni, amelyeket az ember 1:1 léptékben is meg fog nézni, vagy esetleg már látott. Egy nappal később hátborzongató volt például a jeruzsálemi óvárost körülvevő falat, meg az Oroszlános Kaput és a Siratófalat, továbbá a Knesszetet megnézni – nem túl meglepő módon pont olyanok voltak, mint a miniváltozatuk.

Szóval MI egy tök jó hely, nagyon szórakoztató (noha egyedül itt nem adtak nyomtatott ismertetőt a jegy mellé, külön kellett volna megvenni, de nekünk elveink vannak), és a büféje meg – sajnos, ki kell mondanunk – szánalmas. És nem azért mondjuk, mert a teraszán pont egy zajos társaság románul élt családi életet. A szuvenyírboltjában pedig az ilyen helyen szokásos választék, mindenféle katonainak álcázott cuccokkal feldúsítva; itt láttam először például terepszínű alsógatyát ejtőernyős emblémával, és vettem is volna, de csak gyerekméret volt.

Innen is látszik, hogy a rabbiknak igazuk van: a Földön nincs tökéletes hely.