A klasszikus utazási blogok egyik legszembetűnőbb hiányossága, hogy míg – teszem azt – Párizsról vagy Rómáról (esetleg Amszterdamról) posztok ezrei, továbbá fényképek tíz- és százezrei szólnak, az átlagos idegenforgalmi érdeklődés látókörén kívül eső területek méltánytalanul kevés fényt kapnak. A Csurtusblog ilyen szempontból is igyekszik kivételt képezni, s (a még várólistás albán, kubai, brijuni és más posztok mellett) a jövőben egy olyan országgal is változatosabbá teszi kínálatát, amelyről idehaza elég keveset tudunk.

Mai posztunkban röviden és sportosan felvezetjük Azerbajdzsánt, amelyről lesz még egy pár poszt itt, a Csurtusblogon.

A tavalyi év november-decemberében abban a szerencsében volt részem, hogy 18 napot tölthettem ebben az – Európa/Ázsia/Közel-Kelet töréshatárvonalon elterülő – országban, egészen pontosan ennek fővárosában, Bakuban. Sokat (de még mindig nem eleget) beszélgettem azeriekkel és ott élő külföldiekkel, bámészkodtam, császkáltam, fotózgattam, s az így keletkezett (olykor meglehetősen és vállaltan szubjektív) benyomásaimat osztom meg veletek.

Lássuk először is a nemzeti szimbólumokat, hiszen ismertek: egy-egy zászló vagy címer belengetése majdnem olyan stimuláló hatással van rám, mint egy katonai parádé látványa, vagy egy különösen esztétikus [moderálva].

Az azeri nemzeti lobogó (helyi nyelven és teljesen hivatalosan: Azərbaycan Respublikasının dövlət bayrağı, vagyis az Azerbajdzsán Köztársaság állami lobogója) a klasszikus szabályok szerinti trikolór. A színek természetesen komoly jelentéstartalmat hordoznak: a kék a türk népek családjához való tartozást jelképezi (erről kicsit bővebben később), a vörös a reformokat és a modernizációt, míg a zöld az iszlámot szimbolizálja.

Hogy a hivatalos, az ottani iskolákban is oktatott magyarázat szerint a vörös miért nem a forradalmakra, esetleg a különféle háborúkban kiontott vérre utal (ahogyan az a nemzeti zászlók 90 százalékában elő szokott fordulni), fogalmam sincs; miként arról sem, hogy a vörösnek mi köze a modernizációhoz, de ki vagyok én, hogy az azeriekkel vitatkozzam az ő nemzeti zászlójukról?!

A lobogó középpontjában látható félhold nem igényel különösebb okfejtést; az azeriek alapból és történelmileg muszlimok. Más kérdés, hogy az ország egyike az iszlám világ leginkább szekularizált államainak, és a hétköznapokban az azeri átlagember vallásossága kábé annyira intenzív, mint mondjuk egy csehé vagy finné.

A nyolcágú csillag ismét csak az azeriek türk származására utal, hiszen a hagyományok szerint a türk nagynemzet nyolc jelentős tagból áll: azeri, tatár, török, kirgiz, ujgur, üzbég, türkmén és kazah. Persze ők tovább kategorizálhatók, de annyi ágú csillagot a legképzettebb azeri grafikus sem tud fabrikálni.

Annak, aki a fentieken csak gunyorosan elhúzza a száját és halkan azt mormolja: „Jaja, türk nagynemzet, majd éppen…”, nos, annak a következő térképet ajánlom szíves figyelmébe. Itt zölddel a türk népek földrajzi elterjedését láthatjuk (és nagyvonalúan eltekintettem például a négymilliónyi németországi török vendégmunkás ábrázolásától). Összehasonlításul piros színnel kis hazánkat bátorkodtam bejelölni, csak hogy az arányok szembeszökőek legyenek.

A türk népek és nemzetek napjainkban körülbelül 160 millió főt számlálnak. És szépen szaporodnak. Én szóltam.  

Még egy érdekesség a zászlójukról.

Napjainkban egy 200 négyzetméteres példány lobog Baku egyik központi terén, egy 62 méter magas zászlórúdon. Már ez se piskóta példány, de kapaszkodjatok meg: az azeri fővárosban hamarosan felvonják a világ legnagyobb nemzeti lobogóját, natürlich a világ legnagyobb zászlórúdjára! Maga a zászló 35 x 70 méteres lesz (!), s a 163 méteres zászlórúd (a jelenlegi hadikikötő mellett, itt jobbra fent) már készen is áll a fogadására. Az azeriek már előre is olyan büszkék erre a majdani Guinness-rekordra, mintha valamennyi idei Nobel-díjat ők söpörték volna be. Édes pofák.

Folytassuk a nemzeti címerrel (Azərbaycan Respublikasının dövlət gerbi). A középpontba egy stilizált és többszörös szimbolikájú lángot helyezett az illetékes. Egyfelől ugye a hazafiság tüze, amely soha nem aludt el (ki). Másfelől (és itt jön képbe az energiapolitika) Azerbajdzsán mindig is híres volt arról, hogy bizonyos vidékein, látszólag a semmiből tüzek törtek elő a földből; bizonyos értelmezések szerint maga az ország- és nemzetnév is azt jelenti, hogy „az örök tüzek földje”, „az örök tüzek emberei”.

Hát kérem, ez nem csak duma. Miként azt már mi is tudjuk, az ottani altalajban olyan gázkészletek húzódnak, amelyek hallatán az Európai Unió legszívesebben sírva fakadna, és éles körmeivel mély barázdákat szántana az arcbőrébe (mármint a sajátjába, ha lenne neki olyan). Az elmúlt századokban ez a felszivárgó cucc lobbant olykor lángra, hogy nevet adjon az országnak és az itt élőknek.

A harmadik, ugyancsak a lánghoz kapcsolódó magyarázat ismerős lehet Európában is: a magasabb hegyekben élők mindig is előszeretettel gyújtottak őr- és jelzőtüzeket a csúcsokon, hogy (még jóval a mobiltelefonok előtti időkben) így kommunikáljanak a tőlük távolabb élőkkel. Az azeriek is alkalmazták ezt a módszert, s mivel már akkor is imádtak beszélgetni, bizony esténként akár tucatnyi ilyen tűz is az ember látókörében lehetett.

A címer többi részlete vagy nyilvánvaló, vagy már kitárgyaltuk: a nyolcágú csillag (ágai között egy-egy apró, ugyancsak nyolcágú, aranyszínű kiscsillag), a körkörösen elhelyezkedő nemzeti színek. Alul búzakalász és tölgyfalomb (a termékenység és a történelmi dicsőség hagyományos jelképei).

Gyorsan még pár szó a nyelvről és az ábécéről.

A türk múlt nemcsak etnikailag/déenesileg mutatható ki, hanem nyelvileg is. Az azeri nyelv úgy aránylik a törökhöz, mint az ukrán az oroszhoz vagy a dán a svédhez: probléma nélkül megértik egymást. Nemzetközi kapcsolatok terén többször előfordult, hogy egyes (kevésbé felkészült) külföldi delegációknak nem sikerül azeri tolmácsot felhajtaniuk; ilyenkor tökéletesen megfelel egy török szakember (vagy végső esetben az orosz, mert a  felnőtt lakosság 85-90 százaléka továbbra is beszél oroszul). Itt felül az azeri billentyűzet-kiosztás látható.

Mielőtt még bárki késztetést érezne, hogy a magyar nagyhatalmi páholyból lefigymálja őket, még gyorsan megjegyzem, hogy a világon kábé 35 millió ember mondhatja anyanyelvének az azerit (egészen pontosan ennek a különféle nyelvjárásait); odahaza mintegy kilencmillióan vannak, de Iránban például húsz-huszonöt millióan, Oroszországban kétmillióan élnek.

Pár érdekesség az ábécéjükből.
Ha ott jártok, gyakran fogjátok látni ezt a betűt: ə. Kiejtésileg ez a legjobban a magyar e-nek felel meg, de a hülye nyugatiak általában a-nak ejtik (és írják). Az elnök családneve (Əliyev) tehát nem Alijev, hanem (magyarosan írva) Elijev; a második e zártabb, mint az első.

A másik betű a törökül tudóknak lehet ismerős. Ez az ı, vagyis a pont nélküli i. Úgy ejtik, mint a törökök: egyfajta ü és i közötti torokmagánhangzó, de a románul beszélőknek inkább az ȃ (illetve az î) betűvel jelzett hangot ajánlom. Asszem az oroszban is van valami hasonló.

Van még az x, amit kemény h-nak ejtenek, tehát az ottani egyik legelterjedtebb sör (a Xırdalan) az kábé Hürdalan-nak ejtendő. Baku pedig azeriül Bakı, törökül Bakü. És a q betűt g-nek ejtik.

Ennyit az alaptudnivalókról. Hogy a térkép bal alsó sarkában mi az az elkülönült izé (amúgy Nahicseván), miért van ott és általában: mi a helyzet ezzel az országgal, mi foglalkoztatja az ottaniakat, kiket gyűlölnek és kiket szeretnek és miért pont, na és hogy mit érdemes enni, inni, illetve megnézni a fővárosban… nos, a következő posztokban előbb-utóbb elmesélem. És persze meg is mutatom.