Útinaplónk következő állomása Shkodra (Shkodër, olaszul Scutari), amit – ha már úgyis Albániában járunk – már csak azért is illendő felkeresnünk, mert ez volt az egyetlen olyan albán terület, ahová (még az első világháborúban) az osztrák-magyar hadsereg befészkelte magát.

Jó, nem maradtunk sokáig (mindössze úgy két évig), de erre való hivatkozással, körültekintően kiválasztott, megfelelő társaságban (na meg pár feles elfogyasztása után) nyugodtan nevezhetjük ősi magyar földnek; a város ezt is ki fogja bírni.

Történelméről nem szeretnénk hosszasan beszámolni; elégedjetek meg annyival, hogy amikor a római légiók (időszámításunk előtt úgy 170 körül) először jártak erre, elég komoly csetepaté árán sikerült csak bevenniük az itteni, akkor már legalább kétszáz éves múltra visszatekintő várat.

A település délnyugati szélén, a Drinit és a Bunës folyók összefolyásánál, (nem túl meglepő módon) egy dombtetőn található az az erődítmény, amelyet Rozafának hívnak. Eredetmondája (amint azt a krakkói történet óta tudjuk: minden normális várnak van egy ilyene) mindenkinek ismerős lesz, aki szereti a magyar balladákat, vagy ismeri az egykori Szörényi-Bródy páros életművét. Erdélyi olvasóink előnyben lesznek, mert ők startból hallottak már Kelemen román cimborájáról, Manoleról is.

Rozafa balladája

Történt egyszer réges-régen, hogy a Shkodrai-tó partján élő észak-albánok (akik a geg nemzetséghez tartoztak, szemben a déli toszkokkal) közfelkiáltással elhatározták, hogy (minden, magára valamit is adó környékbéli törzshöz hasonlóan) nekik is kell egy vár. Lévén hogy a beruházás valószínűsíthető értéke meghaladta a tízezer birkabőr árát, az arrafelé időtlen idők óta hatályos, ősi demokratikus szabályok értelmében közbeszerzési pályázatot írtak ki, amelyet egy helyi, három testvér által alapított káefté nyert.

Hogy Albánia mennyire komolyan veszi a demokratikus szabályokat, ez a felirat itt alant is bizonyítja, mely szerint a shkodrai régészeti parkba történő belépéshez az albánok és a külföldiek egyaránt 200 leket fizetnek beugróként. 

Mivel a testvérek komolyan vették a feladatot, alvállalkozókat kerestek és rögtön neki is álltak a munkának. Legnagyobb megdöbbenésükre azonban egy furcsa jelenségre lettek figyelmesek, s mivel nem olvasták a nemzetközi szaksajtót, nem tudták, hogy közép-kelet-európai kollégáik (például a jónevű magyar Kőmíves Kelemen, illetve a havasalföldi tájakon komoly kolostorépítő-múlttal rendelkező Manole mester) a problémát már – mondjuk úgy: családon belül – megoldották.

Miből is állt ez a jelenség? Nos, tudom, hogy nem fogjátok elhinni, de a korabeli munkavédelmi eljárás, majd a későbbi bűnügyi nyomozás jegyzőkönyveinek tanúsága szerint amit raktak délre, leomlott estére; sőt, ha ez nem szegte kedvüket és tovább dolgoztak, amit raktak estig, leomlott reggelre.

Szinte magunk előtt látjuk a tanácstalan építőmestereket, amint ott állnak a hatalmas halom összedőlt rom felett, a kőpor összevissza szállingózik, embereink a fejüket vakarják és bizony káromkodnak, mint a záporeső.

Makacs náció ez a geg, úgyhogy még egy hétig folytatták a sziszifuszi munkát, hasztalan. Az idő telt, a melósok már lázadoztak, mert hiába fizették meg őket rendesen, a pszichológiából tudjuk, hogy borsót a falra hányni roppant idegőrlő munka, függetlenül a bér nagyságától.

A hetedik nap reggelén az építkezésre érkező testvéreket ugyanaz a lehangoló látvány fogadta: óriási törmelékhalom, szétdobált sörösdobozok, csipszes zacskók, valamint egy szakszervezeti küldöttség, amely ultimátumot nyújtott át nekik: amennyiben 24 órán belül nem találnak ki valamit, a teljes kőművesbrigád felkerekedik és elmegy Butrintibe, ahol (állításuk szerint) az ottani görög kivitelező már az összes helyi istent lefizette és a falak úgy állnak, mint a cövek.

A feszültség már tapintható volt a tó felől csendesen fújó szellőben, amikor az egyik betonkeverő mellett felbukkant egy idős, zilált külsejű úriember, akinek szemeiből a kizárólag a vándorszónokokra, utazó hittérítőkre és Amway-ügynökökre jellemző őrült lobogás áradt. Odalépett a testvérekhez és felajánlotta, hogy némi készpénz ellenében elárulja az átok megszüntetésének egyedüli forgatókönyvét.

Rövid tanakodás után (majd azt követően, hogy tisztázták: az öreg hitelkártyát is elfogad) az agg a következőt mondta: a parttalanná vált építkezést csak akkor lehet sikeresen befejezni, ha az igazgatótanács tagjai közül valamelyikük feleségét élve befalazzák. Némi extra borravalóért cserébe adott még egy tippet: szerinte úgy lenne fair a történet, ha a másnap elsőként a telepre érkező asszony lenne az áldozat, tehát otthon senki ne szóljon, hadd döntsön a gondviselés és a három feleség egyéni (bal)szerencséje.

Ahogy ez lenni szokott, a testvérek kapva kaptak a lehetőségen; a 33,33 százalékot mindhárman az üzleti életben elfogadható kockázatnak minősítették. Fogadalmat tettek egymásnak, hogy este az asszonyokkal egy szót sem váltanak a történtekről. Még tébláboltak egy kicsit a helyszínen, szüttyögtek, szöszmötöltek, sertepertéltek, amolyan tessék-lássék módon bekevertek pár köbméter cementet, harminc méterrel arrébblapátoltattak egy hatalmas sóderhalmot, majd hazamentek.

Ketten a fivérek közül azonban átgondolták az ígéretet és úgy döntöttek, hogy a nejük azért még megérdemel egy plusz esélyt, és rájukparancsoltak, hogy másnap inkább menjenek kozmetikushoz vagy shoppingolni, de be ne tegyék lábukat az épülő vár területére. A harmadik testvér, a legfiatalabb azonban szavatartó gádzsó volt: Rozafának, ifjú és kívánatos feleségének egy szót sem szólt, noha a családban volt egy alig pár hónapos csecsemő is, egy igazi vasgyúró fiúgyermek.

El bírjátok képzelni szerintem, mi következett.

Másnap délelőtt úgy tíz-fél tizenegy tájban a várkapu tervezett helyén megjelent Rozafa, aki (szokásához híven) pár üveg jégbehűtött Korça sörrel akart kedveskedni hitvesének. A két báty gyorsan odalépett hozzá, és közölte vele a rossz hírt.

Rozafa nem hisztizett, nem rendezett jelenetet, nem tett szemrehányást a fejét szégyenkezve lehajtó férjének. Megköszörülte a torkát és azt mondta: sorsát vállalja, de van egy nagy (azaz inkább négy kisebb) utolsó kívánsága: apró, még bőven eltartásra szoruló gyermekére tekintettel a falazást szíveskedjenek úgy kivitelezni, hogy a jobb szeme, a jobb melle, a jobb lába és a jobb keze szabadon maradjon.

Ezt a furcsa kívánságot Rozafa úgy magyarázta, hogy a szemével látni, a kezével tartani, a mellével táplálni szeretné még egy ideig a srácot, a lábával meg esetleg a kőbölcsőt ringatni (elvégre egy várépítő gyermeke nem fekhet fabölcsőben; ezt hagyjuk meg az asztalosoknak és a bognároknak).

A kérges szívű sógorok (a tipikus albán nagylelkűség szép példájaként) elfogadták az úrinőhöz, anyához és építészfeleséghez méltó feltételt; perceken belül befalazták Rozafát, akihez aztán férje még sokáig kihozta a gyereket, amikor a készen kapható, pépesített bébiételektől a kislegény megcsömörlött.

Innen kezdve a vár felépített falai már nem roskadtak össze, s a mai napig megcsodálhatók. A történethez még szervesen hozzátartozik, hogy a tiranai szabadalmi hivatalba már a következő héten benyújtottak egy, a női tárgyú befalazós technológia levédésére irányuló kérelmet, de ezt – hosszas vita után – az illetékesek (pótlásra és kiegészítésre) visszaküldték a feladónak, mondván: annak a kérelem szerinti módon történő bejegyzése sértené a nemek egyenlő bánásmódhoz való, nemzetközi szerződések által biztosított jogát. A testvérek viszont úgy voltak vele, hogy férfiakra nem terjesztenék ki a dolgot, mert az ördög nem alszik, úgyhogy hagyták a fenébe az egészet.

A helyi hagyomány úgy tartja, hogy a vár területén eredő forrásból származó, kicsit zavaros víz szoptatós anyáknak kifejezetten jót tesz, ha azzal mossák meg a mellüket, de ha ki is próbáljátok, ránk ne hivatkozzatok; inkább kérdezzétek meg bőrgyógyászotokat, gyógyszerészeteket, vegyészeteket.

A posztban látható fotók Rozafa várában, illetve az ott található helyi múzeumban készültek. És zárásul, valamint a méretek érzékeltetéséül még annyit, hogy az egri vár tokkal-vonóval beleférne a shkodrai vár középső belső udvarába (merthogy három van neki). Jó, tudjuk, hogy nem a méret a lényeg, de azért ütős látvány, elhihetitek. Ne hagyjátok ki, ha arra jártok!