El kell ismernünk, hogy blogunkban a köztes-európai térség sajnálatos módon alulreprezentált. Mivel nem szeretnénk azt a tévképzetet erősíteni, mely szerint Csurtusék érzéketlenek a történelmileg determinált regionális elkötelezettséggel szemben, mai posztunkban ezt a jelenséget próbáljuk majd orvosolni. Új kommunikációs offenzívánk első lépése legyen mondjuk a lengyel tengerparti város, Gdańsk, ahol csak T. járt (ő is mindössze három napot töltött ott), ezért színekről, virágokról, felhőkről és hasonlókról nem tudunk beszámolni.

Kezdjük tehát a bevezetőnél látható címerrel és a zászlóval, amely igazi, veretes, európai modell. A 13. századihoz képest mindössze annyi a változás, hogy az eredeti keresztek úgynevezett máltai stílben szerepeltek benne, de mivel ez túlságosan is emlékeztetett a náci Vaskereszt kitüntetésre, a huszadik század második felében a szárait finoman kiigazították. A mottó (Nec temere, nec timide) jelentése: sem hebehurgyán (vakmerően), sem félénken.

A reptérre megérkezve az ember máris szembesül azzal a megkerülhetetlen ténnyel, hogy posztkommunista térségünk egyszerűen nem képes létezni egy kis személyi kultusz nélkül.

Távol áll tőlem, hogy a politikai érzéke miatt méltán legendássá vált hajógyári villanyszerelő nagyságát megkérdőjelezzem, de egy picit azért túlzásnak tartom, hogy az ősi keletporosz Danzig repterét róla nevezték el.

És még csak nem is tiltakozott a hír hallatán, csak szerényen (olyan igazi káéeurópai önteltséggel) mosolygott. Legalább formából megtehette volna, rögtön rokonszenvesebb lenne.

Ha már megemlítettem a hajógyárat: a bejárata mellett ez a három óriási acélkereszt emlékezik az 1980-as évek munkásmozgalmi eseményeire, illetve arra a véres megtorlásra, amely a Szolidaritás 1980-as zászlóbontását követte.

Ápdét: Kristóf a következő pontosítást tette: „A három acélkereszt az 1970 decemberében, sztrájkoszlatás folytán, a lengyel néphadsereg és rendőrség által, megölt kikötői munkásoknak állít emléket, és 1980-ban a 10 éves évfordulón leplezték le a szobrot. A Szolidaritás 1980-as zászlóbontása valóban ekkortájt zajlott, de ezek a keresztek nem ennek szóltak.”

Köszönjük a kiegészítést!

Az egyik kollégám előzetesen felkészített, hogy egy borzasztó hangulatú iparvárosba készülök, ahol az egészen jó minőségű Wyborowa vodkán és a mérsékelt kvalitású Zywiec és Okocim típusú sörökön kívül más szórakozásban nem lesz részem.

Ehhez képest a belváros négy-öt utcája semmiben sem különbözik más, szerencsésebb múltú északnémet települések történelmi cityjétől, maximum annyiban, hogy a fél- és egészen részeg német turisták egy kicsit halkabban beszélgetnek, mint mondjuk a Liszt Ferenc téren. Ennek a hihetetlen jelenségnek a magyarázatát hamarosan elővezetem, egy személyes tapasztalat bemutatásával.

Gdańskból szuvenyírként sok mindent nem lehet hozni szeretteinknek; az egyik helyi különlegesség (Lech Walesa ezerféle portréján kívül) a porított borostyán: kis zacskókban árulják és esküsznek rá, hogy alkoholban feloldva meg lehet inni és ez roppant egészséges. Én nem ezt tapasztaltam; először is nem oldódik (pedig sörtől a vodkán át a pezsgőig mindennel kipróbáltam), másodszor ritka undorító látvány az italban, harmadszor meg kaparja a torkot. Lehet, hogy kilószámra kéne fogyasztani?

Mielőtt belevágnék a legizgalmasabb gdanski élményem taglalásába, az ismeretterjesztés jegyében gyorsan elmondom, hogy az északlengyel kikötőváros nemcsak a posztkommunista Lengyelország első elnökét adta a világnak, hanem olyan neveket is, mint a filozófus Arthur Schopenhauer vagy Günter Grass (aki körül az utóbbi napokban csinos kis politikai botrány kerekedett – de ennek taglalása túlmutatna egy utazási blog keretein).

Schopenhauerra amúgy dühös vagyok, mert épeszű ember hogyan írhat le józanul olyan mondatot, mely szerint az emberi élet cél nélküli szenvedés, meg hogy az egyetlen út a szenvedésből az önmegtartóztatás és az aszkétizmus? De tényleg: szerintetek normális volt ez az Arthur?!

Következzék tehát a beharangozott személyes gdański kalandom, egy kis történelmi előszóval megspékelve:

Azt, hogy a németek, a lengyelek és az oroszok nem puszipajtásként tartják nyilván egymást, nem tőlem hallja először a kedves olvasó, pedig nemzeti szimbólumaik közül a címerállat mindhárom esetben a sas. (Mondjuk az orosznak annyi feje van, mint a másik kettőnek összesen). A hagyományos és kölcsönös útálat és megvetés mellett a lengyelek a mai napig gyanakvással és a történelmi sérelmek miatti meg nem bocsájtás kifejezetten keresztényietlen érzelmével fordulnak nyugati és keleti szomszédaik felé. Állítólag van egy olyan lengyel közmondás, hogy németet ölni kötelesség, oroszt ölni élvezet.