Krakkói beszámoló-sorozatunk következő állomása egy történeti visszatekintés lesz a város vélelmezett alapításáról és alapítójáról, arról az elsőgenerációs arisztokratáról, akiről elöljáróban még annyit, hogy – bizonyos hírek szerint – még egy huszonegyedik századi magyar polgármestert is megihletett, amikor ennek 1980-ban fedőnevet kellett választania.

A krakkói odaút után következzék tehát Krakus herceg története kicsiknek és nagyobbaknak.

Kedves gyerekek és felnőttek!

Mai mesénk réges-régen (de tényleg nagyon régen – olyannyira, hogy akkoriban a játszóterek tele voltak olyan hintákkal, mászókákkal és csúszdákkal, amelyeket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett EU-konformaknak nevezni), szóval jó régen, a Wisła folyó partján, a Wawel nevű domb aljában, egy kis faluban kezdődik.

• Ne lepődjetek meg ezen a sok duplavés szón; lengyel barátaink egyszerűen imádják ezt a mássalhangzót (akárcsak az összes többit). Ha megnéztek egy átlagos, használt lengyel számítógép-keyboardot, észre fogjátok venni, hogy a legelkopottabb billentyűk egyike a w, szoros versenyben a c-vel, s-sel, z-vel és az y-nal.

  A lengyelek mássalhangzó-felhasználása olyan mérvű, hogy most, a legnagyobb gazdasági válságban is több ezer tonnát importálnak Finnországból és Észtországból. 1998-ban, a Wałbrzych-ben és Brześć-ben megrendezett Mássalhangzó Világbajnokságon az aranyérmet nyerték, holtversenyben a csehekkel.

Ebben a kis faluban a lechek (vagyis a későbbi lengyel nemzet őseinek mondott, nyugati szláv törzshöz tartozó emberek) élték dolgos mindennapjaikat: szorgoskodtak a mezőn, halásztak, terelgették az állataikat, sefteltek a szomszéd nemzetségekkel, na és persze főzték a vodkát, amiről (persze csak felnőtt olvasóinknak!) előbb-utóbb írni fogunk.

A sok Jacek, Zbigniew és Małgorzata mellett a falu lakója volt egy Krakus (Krak, Grakch) nevű fiatalember is, aki a helyi cipész-szakszervezet bizalmijaként már többször is bizonyította bölcsességét. A különféle társadalmi gondokra adott válaszainak kreativitása most így, utólag arra enged következtetni, hogy Krakus szabadidejében személyiségfejlesztő és problémamegoldó tréningeket is látogatott, de erre nincsenek konkrét utalások.

A helyi városi legendák szerint a település melletti domb egyik barlangját ősidők óta egy sárkány bérelte, aki már elég hosszú ideje alszik ugyan, de ha valaki felébreszti, olyan anyagi és erkölcsi károkat fog okozni az egész vidéknek, amilyenekre békeidőben csak közgazdászok és politikusok képesek. Ezt az összeesküvéselméletet főleg a falu sokat tapasztalt öregjei terjesztették, de a fiatalok (akik néha már akkor is tiszteletlenül viselkedtek az idősekkel, agyalágyult vén hülyéknek és üldözési mániás trottyoknak nevezve őket) harsány röhögéssel nyugtázták a történetet.

Az egyik szombat esti diszkó után (ahol bőségesen fogyasztottak alkoholtartalmú italokat, és állítólag a szomszédos városból érkező kábszerdílerek is pályafutásuk egyik legnagyobb bevételét regisztrálták) az ifjúság felkerekedett, és nagy csujjogtatások közepette testületileg az ominózus barlanghoz vonult. Itt még heccelték egymást egy kicsit, majd nekiálltak és fáklyákat gyújtva behatoltak az óriási üregbe.

Egyre beljebb és beljebb haladtak, miközben egy furcsa, karakteres szag vált egyre intenzívebbé. A katonák tudják, hogy ahol büdös van, ott általában meleg is van (például nyaranta a laktanyák hálótermeiben); ez az axióma a Wawel barlangjában is érvényesült. Amikor a hőmérséklet és a bűz szinte már elviselhetetlenné vált, rábukkantak a sárkányra, aki az egyik alkóvban összegömbölyödve és hangosan szuszogva aludt.

A fiatalok megtorpantak ugyan, de ekkor bekövetkezett az, amit a csoportlélektannal foglalkozók dezindividualizációnak neveznek: az egyéneknek csoportban feloldódik az önkontrolljuk, csökkennek a gátlásaik, az indulatok kezdik átvenni az irányítást a józan ész felett és olyasmikre lesznek képesek és hajlandóak, amikre (egyénileg) álmukban sem mernek gondolni –  gondoljatok arra, milyen jó, hogy ilyesmi nálunk napjainkban nem fordulhat elő.

Szóval ahelyett, hogy kaszát-kapát eldobálva hanyatt-homlok kirohantak volna a barlangból és utóbb elnézést kértek volna az általuk lemarházott szüleiktől és nagyszüleiktől, nekiálltak piszkálni a sárkányt: pörkölgették a fáklyáikkal, szurkálták a zsebkéseikkel, az egyik nagypofájú még le is pisilte a farkát (mármint a sárkányét, nem a sajátját).

Brit dragonológusok egy csoportja szerint a sárkánynak elég vastag ugyan a bőre, meg az álma is elég mély, de ami sok, az sok. Mintegy tíz perc vegzálás után az állat lassan felnyitotta a szemét, megrázta magát, majd nehézkesen feltápászkodott, körülnézett és ordított egyet.

Mivel elég hosszú álom után volt, az ordítás – egykori önmagához képest – csak nyivákolásnyira sikeredett, arra viszont tökéletesen megfelelt, hogy a diszkó egykori közönsége szempillantás alatt kijózanodjon és sikoltozva, egymás sarkára taposva elkezdje dicstelen visszavonulását, a fokozatosan magához térő sárkánnyal a nyomukban.

Innen kezdve a környékre kemény idők jártak. A sárkánytól nagyon távol állt a kiegyensúlyozott táplálkozás meg a reformétrend: meglehetős monotóniával minden nap elragadott egy-egy import birkát vagy bárányt, s magánprogramjai színesítésére hetente egy-egy szüzet.

Felnőtteknek szóló kiegészítés: hogy őszinte legyek, sohasem értettem a sárkányok és hasonló, emberszabásúbb brigantik (kalózok, óriások, betyárok, fehérlovas hercegek és egyéb elkövetők) rajongását a szüzek irányába.

Nem azért, de szerintem egy tapasztalt, érintetlenségén már túllépett szabadidőpartner sokkal tartalmasabb elfoglaltság garanciáját jelenti, mint egy hülyén vihorászó szűz tinédzser, aki folyton az iPodján lóg, vagy mobilon ostobaságokról cseveg a hasonszőrű barátnőivel.

De térjünk vissza a történethez.

Teltek-múltak a hónapok, a környéken egyre kevesebb lett a birka és a szűz (ez utóbbinak más magyarázata is lehet, de ezzel most nem foglalkozunk), s a falu lakóinak kezdett elege lenni a sárkányból. Egy barterüzlettel is próbálkoztak, de a sárkány mereven elzárkózott attól, hogy lemondjon a szüzekről, és a birkákért cserébe pedig polgárőri tevékenységet vállaljon, éjszakai őrjáratozással és reggelente az iskola előtti gyalogos átkelő biztosításával. Nem, a sárkány ragaszkodott (ahogy ő mondta: ősrégi, tradicionális) jussához, vagyis az ellenszolgáltatás nélküli állat- és emberáldozathoz. Még abba sem egyezett bele, hogy a száján át kifújt lángot – energiatakarékossági megfontolásokból – a falu pékségének kemencéiben hasznosítsák.

Időről időre akadt egy-egy helyi vagány csávó, aki – általában mesterségesen előidézett, módosított tudatállapotban – magához vett egy pillangókést, szamurájkardot vagy bézbólütőt, kiment a sárkánybarlanghoz úgymond leszámolni a fenevaddal, de ezekről a vállalkozókedvű, jószándékú idiótákról ezután senki sem hallott, csak a sárkány székletében találtak utólag sörösdobozt, Zippót vagy svájci bicskát, ami arra enged következtetni, hogy a birkákon és a lányokon kívül olykor férfiakat is fogyasztott.

És akkor most visszakanyarodunk a mese elején említett Krakushoz (ugye nem hittétek, hogy semmi szerepe nem lesz?).

Krakus szabadidejében imádott vegyészeti szakmunkákat böngészni, ezért egy csizmafoltozás és egy bocskor-újrafutózás között támadt Az Ötlete. Elszaladt a közeli gazdaboltba, és a következő alapanyagokat vásárolta: kén, salétrom és egy kevés kősó. 

• Kedves gyerekek! Krakus természetesen kért (és kapott is) számlát, mert tudta, hogy az államnak meg a kormánynak nincs saját pénze, csak az, amit adó és más járulékok formájában elvesz a polgáraitól, viszont a társadalmi újraelosztás keretein belül ezek az összegek létfontosságúak, hiszen ebből fizetik például a 13. havi nyugdíjakat és fizetéseket, az ingyenes oktatást és ugyancsak ingyenes egészségügyet, békávét, iskolatejet, az alanyi jogon járó ingyenes tankönyveket, no meg a képviselők tiszteletdíját.

A nyersanyagokat megfelelő arányban összekeverte (a pontos recept azóta is titok, állítólag maga a krakkói polgármester őrzi a szolgálati páncélszekrényében, hiszen sosem lehet tudni, mikor jő egy újabb sárkány, aki nem ismeri a sztorit), a keverccsel bekente a soros birkát, majd a nyomorult, viszkető bőrű állatot odaterelte a barlanghoz.

Módszerével természetesen az állatvédők nem értettek egyet, de – csak hogy lássátok, milyen cudar, sötét idők jártak akkoriban – a tiltakozókat, akik „Szabadságot a sárkánynak és a birkának egyszerre!”, „Krakus takarodj!” és „Nem akarunk atomerőművet!” feliratú táblákkal jelentek meg az utcán, a spontán összeverődött lakosság két perc alatt szétkegette és elhajtották őket, egészen Pekingig, hogy szórakozzanak a kínaiakkal, ha mernek.

Az atomerőműves dolgot senki sem értette, de a zöldek mindig kiírják.

A sárkány kijött a barlang elé, majd mohóságában rávetette magát a kénes-kősós-salétromos juhra. Ahogy szokta, különösebb cécó nélkül felfalta, de a sajátos dresszing miatt elképesztő szomjúság lett úrrá rajta. Lerohant a folyóhoz, nekifeküdt és elkezdett inni, inni, inni. Addig ivott, amíg a gyomrában a faggyú, a kén és a salétrom valami rettenetes reakcióba nem lépett a vízzel, mindenféle gázt felszabadítva. És mivel a sárkány eléggé el nem ítélhető módon nem folytatott kémiai tanulmányokat, az elegy az első szikrára (amit ugye maga a sárkány csiholt a torkában, amikor egy kis lángot akart fújni a közelbe összeverődött és szenzációt szimatoló újságírók felé), szóval az első szikrára a gáz belobbant, és az így bekövetkező robbanás a szó szoros értelmében cafatokra tépte a fenevadat, de úgy, öröm volt nézni.

Innen kezdve az események folytatása kisakkozható, és nem is húzzuk az időt: a bulvárlapok rendkívüli kiadásban hozták a történetet (kicsit persze kiszínezve, de hát istenem, ez a szakmájuk), a nép a vállára emelte Krakust és az addigi polgármestert menesztve megtették királyuknak. Az első dolga volt a Wawel dombján várat építeni, melynek továbbfejlesztett verziója a mai napig látható, magát a települést pedig róla nevezték el Krakkónak.
A sárkánybarlang néha látogatható (nekünk nem volt szerencsénk, pont be volt zárva), és a domb lábánál a mai napig látható a sárkány szobra, amely – állítólag – emelt díjas SMS ellenében apró kis lángcsóvát fúj a bámészkodó turisták feje fölé.

A hálás lengyel utókor a nagy stratégáról elnevezett mindent, ami elképzelhető: van Krakus nevű vodka, hús- és uborkakonzerv (az egész konzervgyárat így hívják), gyorsvonat, céklaleves, tengerjáró hajó, és persze sör is. Minden valamirevaló lengyel művész megörökítette legalább egyszer, lett légyen az festmény, szobor, vers, vagy dráma.

Reméljük, tetszett a mese, melynek két fontos tanulsága is van:

1.) Soha ne nevessétek ki az idősebbeket, még akkor sem, ha látszólag kreténségeket mondanak;

2.) Figyeljetek oda kémiaórán is, mert sosem lehet tudni, mikor bukkan elő egy újabb, természettudományi analfabéta sárkány.

Köszönöm a figyelmet.