Ahogyan azt már többször is említettem, blogunk egyik vastörvénye a politikamentesség. Most is igyekszem ehhez tartani magam, noha az (észak)ír kérdésben meglehetősen sarkos véleménnyel rendelkezem. Az írek és országuk (figyelem: nem államuk-at írtam!) a kedvenceim toplistáján dobogós helyet foglalnak el.

Az ulsteri problémát biztosan mindenki fejből tudja; nem is áll szándékomban politológiai gyorstalpalót tartani, mindössze pár életképet villantok fel az Egyesült Királyság egyik tartományának (tagországának?) fővárosából.

Belfastban járva a politika nemhogy a levegőben tapintható, de olyan tömény, hogy neki lehet támaszkodni.

Ez a tábla az egyik belfasti templom ajtajában van kitéve, felirata: részt vehetsz a politikai vitában; ugorj be és mondj egy imát. Déltől délután kettőig.

Bevallom, nem tudtam eldönteni, hogy poénnak szánták vagy véresen komolynak.

Ha egyszer majd falfestmények sportág is lesz az olimpiákon, a belfastiak röhögve fogják megnyerni valamennyi pontszerző helyet. Mindkét politikai tábor (az angolbarát lojalisták és az ír republikánusok) Belfast valamennyi szabad tűzfalát telefestette aprólékosan kidolgozott, színpompás és enyhén szólva… khm… furcsa esztétikai koncepcióval bíró alkotással.
Ez itt felül egy republikánus mű; annak a három ír terroristának/szabadságharcosnak (nem kívánt törlendő) állít emléket, akiket 1988. március hatodikán egy brit különleges SAS-kommandó Gibraltáron lőtt szitává, mialatt ezek egy robbantásos merénylet előkészítésén fáradoztak (A Tiborublogon majd írunk róluk, ha nem felejtjük el). A republikánus falfestmények onnan ismerhetők fel, hogy a zöld-fehér-narancssárga trikolóron kívül szokott lenni rajtuk kelta kereszt, álarcos fegyveres alak, ír történelmi címerek, valamint háromlevelű lóhere. Ezek főleg a Falls Road környékén láthatók; ez a katolikusok hagyományos központja Belfastban.
A lojalista (belfasti szinonimával: protestáns) falfestmények szinte kötelező eleme a brit vagy az angol zászló, illetve a narancssárga szín. Gyakori ezeken egy vörös kéz rajza, esetleg a brit korona. Itt felül egy unionista (tessék, harmadik szó a lojalista-protestáns párosra) festmény figyelhető meg, rajta Oliver Cromwell arcképével.

Olivér barátunk és hírhedt („vasbordájúak”-nak becézett) katonái ugyanis a 17. század közepén olyan pusztítást végeztek az írek között, melyhez foghatót csak az 1800-as évek közepének éhínsége bírt produkálni. Az írek a mai napig kizárólag gyűlölettel tudják nevét kiejteni, pedig eltelt jó 350 év.

Ennyit a megbocsájtásról.

Aki úgy érzi, hogy csak az unionista/lojalista/royalista/protestáns irányultságú falfestmények tudnak kis színt vinni életébe, a taxisnak igéző mosoly kíséretében mondja be a „Shankill Road please!” vagy a „Sandy Row please!” mondatok valamelyikét. Ezeket a szavakat (és az úticélt) sürgősen el kell felejteni, amennyiben a visszapillantó tükrön lóhere, foszforeszkáló Szűz Mária-szobor vagy Gerry Adams-fotó himbálózik (ő a Sinn Féin válasza Ian Paisley-re); ebben az esetben sofőrünk nem fog a szívébe zárni. Jobbik esetben elvisz ugyan, de óvatosságból a fenti apróságokat ideiglenesen el fogja távolítani a célállomás környéki fürkésző szemek elől.
A fenti  falfestmény is mutatja, hogy a politikai üzeneteket republikánus barátaink nem csak az erőszak nyelvén tudják megfogalmazni.

Eljött a béke és a távozás ideje – ez a messzidzs a brit lobogót szorongató, és az England feliratot, valamint egy nyilat ábrázoló útitábla felé igyekvő katonának (akinek vörös színű barettje a fegyvernemre, vagyis az ejtőernyős alakulatra utal). A brit ejtőernyősökről mellesleg olvashattok a Tiborublogon egy terjedelmes posztot, amelyben megemlítjük dicstelen ulsteri szereplésüket is.

(A plakát engem egy kicsit emlékeztet az 1990-es „Tovariscsi konyec!” hazai alkotásra, ha még emlékszik rá valaki…)