Ahogyan azt sokan tudjátok, alig pár napja jöttünk vissza két dél-kaukázusi országban tett kirándulásunkról. Tudjuk, hogy négy, illetve öt nap alatt egy közepes méretű lépcsőházat sem lehet megismerni, nemhogy olyan (múltjukra méltán büszke) országokat, amelyek – mint látni fogjuk – kötésig gázolnak a változatos történelemben és a kultúrában, hogy a hagyományosan csúcsszínvonalú gasztronómiáról és az ugyancsak tradicionális lokális háborúkról ne is beszéljünk.

Az elkövetkezendő hetekben a különböző blogjainkban részleteket fogunk felvillantani örmény és grúz utunkról (melyek útvonalát itt alul láthatjátok); a tisztán turisztikai topikokat itt, a Csurtusblogon olvashatjátok majd, az evéssel és ivással összefüggőeket a Gasztroutazásokon, a katonai-hadtörténeti témákat a Tiborublogon, míg a politikai hangulatú rövidhíreket a Hírsarkon. Vagy valami hasonló. Most, hogy elkezdtük rendezni a fotókat, döbbenten konstatáltuk, hogy ketten mintegy 1500 (igen: egyezerötszáz!) fényképet készítettünk. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy vannak közöttük egészen jól sikerültek is, amelyek közül jó párat alkalmatok lesz megtekinteni. S hogy bele ne unjatok a Kaukázusba (ami mellesleg szerintünk lehetetlen), a témákat igyekszünk majd váltogatni régebbi útiélményekkel, hiszen vannak elmaradásaink Kubától Izraelen át Albániáig, Párizsig és Rómáig szinte minden eddigi utunkról.

Hogy stílszerűek legyünk: továbbra is úgy várunk minden olvasót és kommentelőt, mint a Tbiliszi fölött magasodó Kartlis Deda (kábé: Grúzia Anyácska, gyakorlatilag az országot jelképező nőalak), melynek egyik kezében kehely, a másikban kard látható. A szobor szimbolikájának megfejtése a következő: aki barátsággal, nyílt szívvel érkezik a földjükre, azt borral kínálják, magukhoz ölelik és országos cimborák lesznek. Aki viszont ártó szándékkal közeledik, az szopni fog. És hogy a bevezető poszt se múljon el érdemi, hasznosítható információk nélkül, gyorsan elmeséljük, hogy miért nem ajánljuk senkinek azt a légitársaságot, amelyikkel eredetileg végig utaztunk volna (konkrétan az AeroSvit, valami ukrán bagázs).

1.) Az indulás napján a reggel kilenc órási kijevi járat 11.30-ig egyszerűen nem indult el Budapestről (persze előzetes tájékoztatás vagy valami magyarázat semmi), márpedig nekünk itt kellett volna átszállnunk a jereváni gépre. Végül az Aeroflotra könyörögtük fel magunkat (jól jártunk, mert már csak a bizniszklasszon volt hely, ahol pezsgőztünk és normális evőeszközzel lehetett enni a tényleg finom kaját. Ráadásul még udvaroltam is a nálam kábé tíz évvel idősebb sztyuvinak és kaptam tőle egy nagyon frankó logós poharat), s így Seremetyevó érintésével érkeztünk meg Jerevánba, pár órás késéssel. Az oroszok mellett szól, hogy tőlünk nem kértek egy fillér különbözetet sem, de remélem, hogy az ukránoktól bevasalták a lóvét.

2.) Visszafele Tbilisziből jöttünk (Kijev érintésével), ahol az AeroSvit másfél órás késéssel indult, de úgy, hogy semmiféle információt nem kaptunk; a „boarding” felirat ott villogott a kijelzőn már akkor, amikor a gépet még oda se vontatták a csőhöz. Amikor megkérdeztük, hogy végül mikor fog indulni, a tbiliszi információs csak röhögött és azt mondta, hogy ő olyanra nem emlékszik, hogy az AeroSvit pontosan indult vagy érkezett volna. Pedig (amint az itt felül szemügyre vehető tbiliszi óriásplakáton is látható) ezerrel hirdetik magukat Grúziában is.

3.) A változatosság kedvéért Kijevből a pesti gép (dettó AeroSvit) húsz perccel hamarabb indult, mint a menetrendben szereplő időpont.

Szóval nem tudom, hogy ilyen kuplerájt hogy lehet a légiközlekedésben üzemeltetni, de hogy én legközelebb inkább gyalog megyek, semmint hogy ezeket válasszam, az majdnem biztos.