Elmenni Albániába és nem megnézni Kruját – nos, ez olyan lenne, mint Írországban elmulasztani egy kocsmalátogatást, Párizsban kihagyni az Invalidusok dómját, vagy Fokvárosban nem körülnézni a Table Mountain tetejéről.

Kruja azt jelenti az albánoknak, amit nekünk Eger, Szigetvár, Buda és Mohács, összegyúrva – és ezzel a hasonlattal egyáltalán nem túloztam.

A húszezres kisváros nincs messze Tiranától: alig 23 kilométert kell megtenni észak felé, és a hegyek között máris látható az itteni vár, amely a történelmi Kastrioti család ősi fészke; azé a családé, amely Szkander béget (Kasztrióta Györgyöt) adta a világnak, török barátaink legnagyobb keserűségére.

Itt az ideje megnézni, honnan indult a XV. század Európájának egyik legkarakteresebb államférfija, aki (Cézár és Napóleon mellett) a harmadik hadvezér, akiről konyakot (oké: brandyt) nevezett el a hálás, alkoholkedvelő utókor. Tud még valaki ilyenről? A Metaxa és a Lánchíd nem játszik, előre szólok.

A városka gyakorlatilag egyetlen látnivalója a vár, úgyhogy a többivel nem is nagyon foglalkozunk: szűk, kanyargós és meredek utcák, ahol – a fizika és a józan ész törvényeinek, továbbá a vonatkozó közlekedési szabályoknak látványosan fittyet hányva – kétirányú közlekedés tombol, ráadásul kétoldalt gyakran még parkolnak is. Ha szerencséd van, a vár tövében, a bazársor elején találsz egy pár négyzetméteres helyet, ahol megállhatsz; ha nincs, türelmesen ki kell várnod, amíg valaki odébb nem áll, tudniillik megfordulni legalább annyira reménytelen, mint leparkolni. És ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettünk.

A krujai bazár. Nos, a szakirodalom szerint itt már ötszáz évvel ezelőtt is rendszeres kirakodóvásár volt, ahová fél Közép-Albánia elvitte egyrészt a házikészítésű biszbaszokat, másrészt pedig azt a – szomszéd törzsektől összerabolt – cuccot, amit odahaza nem tudtak elpasszolni. Hangulatos lehetett sétálni, tereferélni és bámészkodni, mígnem egyszercsak valamelyik eladó meg nem próbálta rádtukmálni mondjuk a múlt heti fegyveres összecsapás során megszurkált másod-unokatesó még véres csizmáját.

Nos, ennek a konfliktusnak a lehetséges megoldási módozatairól is szól a Kanun, vagyis az ősi albán viselkedési kódex (büntető törvénykönyv, eljárásjog és polgári perrendtartás 3 in 1), amiről egyszer már megígértünk egy posztot és a mai napig restelljük, hogy nem jött össze.

A bazárban minden van, amit egy, a miénkhez eléggé hasonló, viszonylag friss balkáni demokráciában a helybéliek alkalmasnak vélnek arra, hogy a pénzesnek tartott turistákat megszabadítsák pár felesleges bankjegytől: nemzeti címeres sálak és pólók, márványutánzatú pévécé bunker-hamutartó, emblematikus konyak, selyemkendők, régiségnek álcázott ócskaságok, egészen ízléses ezüstékszerek, réztálak, szentképek és –szobrok, szőttesek, horgolt és batikolt (?) női ruhaneműk, kardok, jatagánok, golyóstollak, enverhodzsás és szkanderbéges bögrék, népművészetinek tűnő faragványok, bőráru, és még folytathatnám.

Miután az ember végigverekedte magát a mintegy 300 méter hosszú bazársoron és kétszer majdnem otthagyta a feleségét, elérkezik a Hunyadi Jánosról elnevezett térre, s innen már csak további százötven méter a vár bejárata. Az ember belép az impozáns várkapun és balkéz felől máris szemközt találja magát a Szkander bég Nemzeti Múzeummal (amelyet Pranvera, Enver Hodzsa lánya tervezett), ahol tilos ugyan a fényképezés, de Csurtusék (nem először eddigi pályafutásuk során) lábbal tiporták az előírásokat csak azért, hogy olvasóik számára felvillantsanak egy-két érdekességet.
Itt van például a hős fejedelem híres kecskefejes sisakjának és törökaprító kardjának kettes számú másolata (az egyes számú másolatok a tiranai Nemzeti Történelmi Múzeumban vannak, az eredeti darabok pedig Bécsben, a Kunsthistorisches Museum fegyvertárában. Ez utóbbi tény szerintünk továbbra is elegendő casus belli egy albán-osztrák háborúhoz, s nagyon remélem, egyetlen olvasónk sem bizonytalankodna, hogy nekünk melyik oldalon is lenne a helyünk egy ilyen konfliktus esetén.

Egy másik teremben Szkander bég két legfontosabb külföldi szövetségeséről emlékeznek meg: a mi Hunyadi Jánosunkról, illetve V. Alfonzról (ez a csávó nem a portugál verzió volt, hanem az aragóniai, szicíliai, nápolyi, valenciai, korzikai meg még isten tudja milyen király). A magyar turisták figyelmét joggal keltheti fel egy faragott tárló, melynek üveglapja alatt ez az adományozási okirat figyel.

Külön vitrin mutatja be a nagyvilágban szerteszét fellelhető Szkander bég-szobrokat, dombor- és emlékműveket Rómától kezdve Brüsszelen és Genfen keresztül Michiganig. Természetesen itt megtalálható az összes olyan rajz, festmény és metszet másolata, amelyek az elmúlt ötszázötven évben megörökítették Albánia Sárkányát. S ugyanitt emlékeznek meg Szkander bég tűzrőlpattant nővéréről, Kasztrióta Máriáról (becenevén Mamicáról), aki albán Zrínyi Ilonaként parancsnokolt az innen mindössze 35 kilométerre lévő Petrelë várában és természetesen anyatigrisként harcolt a török ellen.

A várban van továbbá egy nagyon érdekes néprajzi múzeum is, de illetékességből ezt a témát átengedem Csurinak, aki (ha ideje engedi) a bazárról és erről is fog nektek külön posztot rittyenteni, érzékeny női szemszögből megvilágítva a dolgokat. Én meg továbbra is ígérem (elvégre nem kerül semmibe), hogy Kasztrióta György egyszer majd önálló posztot kap a Tiborublogon.