A Brijuniról szóló bevezető posztunkban már említettük, hogy a sziget igencsak bővelkedik állatokban: szarvasok, fácánok, pávák élnek ott háborítatlanul, hogy a halakról meg a torkuk szakadtából csicsergő énekesmadarakról ne is beszéljünk.

Mai írásunkban a kis isztriai állathatározó újabb fejezetét tárjuk elétek, megspékelve egy olyan találkozással, amely méltán pályázhat a Csurtusék mindeddig legmegrázóbb állatos élménye címre.

Az utolsó éjszaka történt, amikor az eredeti, yachtkikötőre néző szobánkat elcseréltük egy sokkal drágább, de – akkori reményeink szerint – nyugodalmasabb, erdőre néző ablakúra. Nem mintha a yachtokkal lett volna különösebb bajunk, de a szálloda étterme pont alattunk volt, és a meglehetősen emelt hangon kikapcsolódó vendégek hajnali kettőig tartó társasági élete (és a távozásukat követő pincér-terefere) gyakorlatilag lehetetlenné tette az alvást.

Noszóval: a hotel menedzsmentjével hajnali egykor folytatott rövid eszmecserét követően áthurcolkodtunk a másik frontra, és előre ábrándoztunk azon, hogy mekkorát is fogunk végre aludni, ha eljő az éj, a pihenés nyoszolyóleánya (vagy fordítva).
Az éj eljött, s mivel a szállodába még nem szereltek be légkondit, az ablakokat tárva nyitva hagyva (a harmadik emeleten voltunk, tehát abszolút biztonságban) nyugovóra tértünk.

Klasszul elaludtunk, s én még arra is emlékszem, hogy a nyugdíjas rendőrökre oly jellemző álomképeim voltak: pipacsot és búzavirágot szedegetve egy domboldali réten sétálgattam, körülöttem szelíd nyulak és őzek nyüzsögtek, a távolban a nap éppen lebukni készült, csak a lágy szellő suhogása mozgatta a tisztás szélén álló fák ágait, amelyek ütemes egymáshoz koccanása…

Ekkor felpattant a szemem. Szerencsére azok a rohadt nyulak és őzek már sehol sem voltak, levegőt kaptam, tehát a pipacs- és búzavirág-allergiám sem jelzett,  de az ütemes koccanás valósnak tűnt.

Általában hason alszom, úgyhogy először jobbra, majd balra néztem, de semmi különös nem ötlött a szemembe, de a surrogás meg a furcsa koccanások továbbra is folytatódtak, s mintha a mennyezet felől érkeztek volna.

Nehézkesen megfordultam, s a sejtelmes holdfényben olyat láttam, amit egyszerűen nem akartam elhinni. Behunytam a szemem, kicsit megráztam a fejem, majd újra szemügyre vettem a plafont. És igen: minden Lugosi Béla-rajongó rémálmának kellős közepén találtam magam, hiszen a lámpa körül (akkor még csak) három denevér cikázott fel s alá; a hangokat pedig az adta ki, hogy szerencsétleneknek biztosan nem működött a megfelelően a bioradarjuk, mert forduláskor vagy a falba, vagy a lámpatestbe ütköztek.

Pár másodpercig még hitetlenkedve néztem a produkciót, de aztán felköltöttem Csurit is, elvégre ilyen élményben eddig még nem volt részünk – és nagyon remélem, hogy a jövőben sem lesz.
Nem akarom húzni az időt (úgyis megkaptam már jó párszor, hogy száz szóban mesélem el azt, amire gyakran tíz is elegendő lenne), tehát felpörgetem a dolgok felelevenítését.

A lámpát felkapcsolva először szemügyre vettük a helyzetet: igen, akárhogyan is néztük, az akkor már négy Batman-palánta (nem lehettek nagyobbak az öklömnél) olyan észveszejtő ideodaröpködést produkáltak, hogy nézni is szédítő volt. Mivel valahol olvastam, hogy a denevérek gyakorlatilag vakok, a lámpa leoltásának nem lett volna túl sok értelme, úgyhogy az első felvonásban egy törölközővel próbáltam kihajtani őket az ablakon, sikertelenül.

Aztán megkíséreltem ultrahangot kiadni, mert ugye tudjuk, hogy a kis szőrös repülő emlősök erre fogékonyak (meg ezzel is tájékozódnak). Ha tudtam volna utánozni a fogságba került, rabláncra fűzött és megkínzott denevér sikolyát, biztos nagyobb sikerem van és ezek ott elkotródnak, de pár sikertelen próbálkozás után valamit elszúrhattam, mert az ablakon berepült egy ötödik kiscsávó is (lehet, hogy akaratomon kívül végül is sikerült valami csábító ultrahangot kibocsájtanom, teszem azt egy olyasfélét, hogy „gyertek-gyertek, kövér és lusta legyek, erjedő gyümölcsök várnak itt rátok!”.

Szóval nem tudom, de ekkor ment el a kedvem az egésztől. Csuri ott ült az ágy szélén, a párnát magához szorítva tágranyílt szemmel nézte őket és értékes utasításokat adott a hogyan és a miként vonatkozásában.
Úgy jó negyed óra küzdelem után már izomlázam volt, de a szoba békebeli belmagasságát (lehetett vagy négy méter) nem tudtam leküzdeni, a kis gecik meg ott röpködtek a lámpa körül, surrogtak, koccantak, és eszük ágában sem volt kirepülni a nyitott ablakon, pedig akkor már a lámpát is lekapcsoltam, mondván: lehet, hogy ezek valami speciális horvát fajta és mégis a fény vonzza őket.

Rövid tanakodás után egyetértésre jutottunk, hogy egyikünk sem szeretné az öt (vagy akkor már hat?) denevérrel egy légtérben tölteni az éjszaka hátralevő részét; no nem mintha gyáva férgek lennénk (én például kétszer nyertem bátorság-próbát az iskolában és még egyszer sem ájultam el vérvételkor, Csuri pedig még régi Dáciát is vezetett), de nem voltunk tisztában például a bőregerek ürítési szokásaival, és nem szerettünk volna úgy ébredni, hogy értékes guanó-foltok borítják a fejünket.

És most jöhettek azzal, hogy mi bajunk lehetett volna, ha a szobában maradunk, meg hogy édesek és ártalmatlanok – mindezt végiggondoltuk (kábé 3 másodperc alatt) és döntöttünk; a fene se kockáztatja, hogy valami skizoid denevér eltévessze az irányt és plöttyedt alma vagy légy helyett bennünket válasszon.

Ti nem olvastátok a Cujo-t?!
Szóval fogtuk magunkat, leszedtük a matracokat meg az ágyneműt és jól megágyaztunk magunknak a fürdőszobában. Én a kád, a bidé és a vécékagyló által határolt háromszögbe fészkeltem be magam, Csuri a mosdókagyló, a szemetes és az ajtó közé vackolt.
Amikor a hétre duzzadt létszámú denevérkommandót magára hagytuk a szobában, úgy fél három lehetett.

Reggel nyolc körül ébredtünk, s csak egy kicsit volt furcsa, amikor a lábom a vécécsészébe ütközött, s az éppen kinyitott szemem elé először egy bidé körvonalai úsztak, de boldogult legénykoromban ébredtem már ennél furcsább helyeken is, úgyhogy nem foglalkoztam a dologgal. Mindenesetre fejenként és éjszakánként 80 euróért még nem aludtunk fürdőkád mellett, a szőnyegen.
Amikor óvatosan kinyitottuk az ajtót, a denevéreknek a szobában hűlt helyük volt már csak (vagy jól elbújtak a szekrény mögé vagy az íróasztal fiókjába, de ezzel úgy voltunk, hogy fájjon miattuk a következő lakó feje). Az ablakpárkányon lógva még észrevettem egy sebesült, mélyen alvó példányt, amelyet párszor lefényképeztem (a róla készült közelképeket láthatjátok itt, a posztban), majd amikor tíz perc múlva újból visszatértem hozzá, már nem volt ott.

Hát ez volt a Batmanes sztorink, és ha Brijunin jártok, csak óvatosan a szúnyogháló nélküli, éjszakára nyitva hagyott ablakokkal!