Néró császár úgy vonult be a történelembe, mint az őrült költő archetípusa; már (az ókor iránt legalább enyhén érdeklődő) zsenge gyermekek is tudni vélik, hogy felgyújtatta Rómát, s lángjainál hárfáját pengetve, könnyeivel küszködve énekelte egyik kedvenc slágerét, mely – szintén állítólag – Trója feldúlásáról és felperzseléséről szólt.

Szó, ami szó: Néró nem volt egyszerű csávó, de – számos szakemberrel egyetértve – attól tartok, hogy ez a roppant negatív imázs elsősorban olyan ókori történészeknek köszönhető, akik valami miatt nem csípték a buráját. Ezek mindent megtettek annak érdekében, hogy az elkövetkező generációk százai elsősorban úgy emlékezzenek rá, mint A Piromániás Császárra, Aki Ráadásul Rossz Verseket Költött. Gondolok itt a nagy kópéra, Suetoniusra, továbbá a gonoszkodó Dio Cassiusra, illetve Tacitusra, aki szintén nem ment a szomszédba egy kis rosszindulatú szubjektivizmusért. Elismerjük, hogy Néró tényleg nem volt az a kimondottan kiegyensúlyozott uralkodó, benne volt egy-két nehezen feledhető történetben (a keresztény világ szemében örök feketelistás marad Szent Péter miatt – bővebbet Sienkiewicz Henrik kollégánál). Azt viszont senki nem tagadhatja meg tőle, hogy ő volt minden idők legnagyobb sómenje (ha nem számítjuk Uhrin Benedeket): imádta a partikat és volt érzéke ahhoz, hogy mindig ő legyen a társaság középpontjában.

Mondjuk ha valamilyen oknál fogva egy rövid ideig valaki más volt a buli főszereplője, akkor az illetőnek szomorú, lassú és roppant fájdalmas vége lett, de ez művészeti vita, nem foglalkozunk vele.

Azt, hogy pontosan mi is történt időszámításunk szerint (vagy ha úgy tetszik: Krisztus után) 64. július 19-én éjjel, már csak egy nagyon tökös, időutazásban is jártas igazságügyi tűzvizsgáló tudná megállapítani. Tény, hogy Róma jó része (az Esquilinus-domb teljes ingatlan-együttese szinte teljes egészében) megsemmisült, Néró barátunk pedig kihasználta a példátlan ingatlan-fejlesztési lehetőséget, s a még füstölgő romok felett soron kívül elkezdte felépíttetni rezidenciáját, az Arany Házat.

A Domus Aurea-nak már csak a nagyon romjai láthatók, kőhajításnyira a Colosseumtól észak-keletre. Még ma is érzékelhető, hogy Néró egyik első képviselője volt a „vissza a természethez” mozgalomnak, amit annak idején „rus is in urbe„-nak hívtak: a város közepébe egy igazi erdőt telepített, tavakat ásatott, vadállatokat hozatott, majd ide építtette a megalomániájához tökéletesen illő palotáját.

Magáról az Arany Házról órákat lehetne mesélni, pedig a főnök sajnálatos öngyilkossága miatt az építkezés félbemaradt: volt például egy olyan szobája, amely valami csalafinta mechanizmusnak (és pár száz rabszolgának) köszönhetően lassan-lassan és folyamatosan körbeforgott (mint kétezer évvel később számos modern építmény), mialatt virágszirmok hullottak holmi rejtett nyílásokból; az arany, a fél- és egész-drágakő, a márvány, valamint az elefántcsont itt tényleg alapnak számítottak.

Amikor a főbb épületek, továbbá a 36 méter magas, aranyozott bronz- (más források szerint márvány-) szobra elkészült, Néró körülnézett, elégedetten sóhajtott és (a már említett, rosszmájú Suetonius szerint legalábbis) ezt mondta: Végre emberi lényhez méltó körülmények között fogok élni!

(Mellesleg a Colosseum erről az óriási szoborról – kolosszus – kapta később a közkeletű nevét, mert ott épült közvetlenül mellette).

Ez a mintegy háromszáz helyiséges épület volt az első a történelemben, amelyben a mozaikot nem kizárólag a padlóra, hanem a falakra, sőt, a mennyezetre is tették.

Igyekezzetek, ha meg akarjátok nézni: állítólag nemsokára ismét lezárják a látogatók elől, mert újabb ásatások, illetve rekonstrukciós munkálatok kezdődnek.

A mellette/fölötte található trajánuszi fürdőkkel (és általában: az ókori rómaiak fürdési mániájával) majd talán egy későbbi posztban foglalkozunk. És elnézést kérünk a kritikán aluli képekért; a római digitális fotókat tartalmazó egyik cédénk eltűnt (senki nem viszi a balhét), ezek csak olyan beszkennelt változatok a papírképekről.