British Columbia tartomány fővárosa elég sok szempontból kiemelkedik a kanadai városok közül.

Elsőként természetesen a címert említeném. A két címertartó alak formabontó módon nem angyalokat, griffmadarat vagy szárnyas oroszlánt ábrázol (a roppant gyakorlatias helybéliek szemmel láthatóan nem hisznek ezekben a mesebeli teremtményekben), hanem egy favágót (emlékszünk még a niagarai afférra?), illetve egy halászt. Az európai heraldikusok most biztosan a szívükhöz kapnak és csendes hörgés közepette rábuknak az íróasztalukra, de a vancouveri városatyáknak ez tetszik. Most mit lehet tenni..?

Egy másik, említésre méltó adat a lakosság bőrszín szerinti összetételére vonatkozik: a Vancouverben élő 600 ezer ember mindössze 51 százaléka fehér, 28 százaléka pedig kínai. A feketék súlya nem éri el az öt százalékot, ami azt jelenti, hogy arányaiban ott kevesebb a néger, mint a Váci utcában.

Hong-Kong 1999-es, Kínához történt visszacsatolása óta ugrásszerűen megnőtt a kínaiak száma. Ezért a várost a (politikailag roppant inkorrekt) Hongcouver becenévvel is illetik.

Vancouver minden szempontból toleráns település. Az első olyan nagyváros, ahol főpolgármesterré választottak egy súlyosan mozgássérült embert: Sam Sullivan (aki 2005 és 2008 között volt a város első számú vezetője) tetraplegiás, azaz mind a négy végtagjára béna, ez azonban nem akadályozza meg sem a munkában, sem abban, hogy annó például személyesen utazzon el Torinóba, ahol (a 2010-es téli olimpia színhelyének első embereként) átvette az olaszoktól az olimpiai lobogót. Minden tiszteletünk Samé! És riszpekt az őt megválasztóknak!

Az utazó már a reptéren szembesül a bennszülött művészet kultuszával, amikor a Budapest – London – Toronto – Vancouver útvonalon megtett 2,5 + 6 + 4 órás repülőút végén, a nikotinelvonás valamennyi elsődleges tünetével megterhelve, és a bevándorlási tisztviselővel folytatott, emelkedett hangulatú interjút követően belenéz ennek az óriási totem-madárnak a szemeibe.

A történelmi belvárosa (már ha egy 150 éves városnak egyáltalán lehet ilyenje) túl sok látnivalóval nem kápráztatja el a turistát. Van három hangulatos utca, jó pár kocsma és rengeteg zászló.

A szűkmarkúan mért látványosságok közül kiemelkedik ez a (gőzzel működő!) közterületi óra, amelyből rendszeres időközönként hatalmas pöfékelések közepette több köbméternyi vízgőz árad.

Mivel előre nem készültem, azt hittem, hogy kigyulladt. Aztán sajnálkoztam egy kicsit, hogy mégse; az mégiscsak nagyobb buli lett volna .

Ez a szobor a belváros (Gastown) alapítóját, Gassy Jack Deightont ábrázolja. A toprongyos úriember a mi kiegyezésünk tájékán hajóskapitányként vetődött errefelé, és mivel igen jó üzletember volt, hamar rájött, hogy a fárasztó és veszélyes hajózás helyett egy sokkal kellemesebb, változatosabb és kifizetődőbb szakma után kell néznie, ahol közmondásos bőbeszédűsége és sztorizgatásra való hajlama is kedvező táptalajra lel.

Így lett Gassy Jackből kocsma- és bordélyház-tulajdonos. Már az épületek felhúzásánál nyilvánvalóvá vált kizsákmányoló vénája és emberismerete: az építőmunkások természetben (értsd: alkoholban és az örömlányok szolgáltatásában) kapták meg a járandóságuk jelentős részét.

Azt hiszem, ezt nevezik barter-megállapodásnak, s mint ilyen, kiválóan működött.

Vancouver mellett van egy pofás totemoszlop-kiállítás, ahol megcsodálhatóak a tartományban egykor élt bennszülött indián törzsek képzőművészeti alkotásai, vezérmotívumként a reptérről már ismert madáralakkal.

Tényleg szépek. Az itteni egyetem (The University of British Columbia, UBC) Antropológiai Múzeumában van a világ legteljesebb, indián művészetet bemutató állandó kiállítása.

És egy utolsó megjegyzés: Vancouverben (és amúgy egész Kanadában) a jégkorong körül forog a világ. A helyi csapat a Canucks Vancouver, amely az észak-amerikai profi hoki-liga (NHL) egyik szereplője. Maga a „canuck” szó a kanadaiak egyik beceneve, és még ők sem tudják pontosan, honnan ered.

A hokiról nagyjából ennyit tudok, ami miatt folyamatosan alacsonyabb rendűnek éreztem magam. Cserébe csak azzal tudtam felvágni, hogy én mentem már 190-nel is a német autópályákon. Ez gyakran hatott, mert tapasztalataim szerint ez az a téma, ami Európával kapcsolatban a leginkább érdekli a bennszülött kanadaiakat (az első- vagy másodgenerációs európai bevándorlók ilyen szempontból kivételt jelentenek; ők még a térképen is meg tudják mutatni az öreg kontinenst).

A másik európai vonatkozású kérdés, amit sokan feltettek nekem és a válaszomon sokat tudtak elszörnyedve röhögni: arra felétek tényleg van olyan, hogy pár órát autózol és ezalatt több, más-más nyelvet beszélő országon is keresztülmész?!