Albánia – közlekedés

Folytassuk albániai útibeszámolónkat egy mindenkit érdeklő témával: a közlekedéssel, ráadásul a közútival, hiszen ebbe volt igazán alkalmunk belekóstolni az 1200 kilométer során, amit itt, az alapinfókat tartalmazó posztban is megemlítettünk. Igyekszünk objektíven visszaadni az általunk tapasztaltakat; sem rá-, sem pedig lebeszélni nem akarunk senkit az albániai autózásról/ra; lelkiismeretünk mindkét esetben hangosan berzenkedne.

Itt, a nyitóképen a bérelt kocsink látható, “akinek” innen is köszönöm. Aki ezek után előttem még szidja az olasz kocsikat, annak tényleg velem gyűlik meg a baja.

Innen is sejthetitek, hogy a vonatozás szerelmeseinek van egy rossz hírünk: az albán állami vasút által üzemeltetett vonalak hossza alig haladja meg a 400 kilométert (összehasonlításul: a MÁV körülbelül 7 ezer kilométer vasutat tart karban idehaza), s a síneken a Hekurudha Shqiptarë (az Albán Államvasutak) által nyújtott átlagsebesség 35 km/óra. Ha még kézzelfoghatóbban szeretnénk érzékeltetni a vasútsűrűséget, azt kellene mondanunk, hogy olyan ez, mintha Magyarországon a Debrecen-Budapest, a Miskolc-Hatvan-Szolnok-Békéscsaba, és a (teszem azt) a Komárom-Győr-Veszprém-Szombathely-Sopron vonalakon kívül nem lenne sín lefektetve.

Na, ennyit az albán vasútról, vissza a közútra.

Az autóbérlésről szintén tettünk már említést, ezért ezt nem ismételjük meg, csak azt, hogy (a mindenféle ellentétes híreszteléssel szemben) Tiranában mindegyik, idehaza is ismert nagy, nemzetközi rent-a-car cég ott van és áraik egy kicsit a nyugat-európai árak alatt vannak.

1.) Az utakrul és az ő állapotukrul

A legváltozatosabbra készüljetek fel. Mi Tiranából például (többé-kevésbé) egyenesen mentünk Sarandáig a tengerparti úton (a térképet meg lehet nézni itt), és a 290 kilométert 8 és fél óra alatt tettük meg;  igaz, négyszer megálltunk bámészkodni és fotózni. Albániában a legváratlanabb helyeken fogtok nyugat-európai színvonalú aszfaltozott úttal találkozni, majd hirtelen (általában a településeken belül, illetve a hegyek között) olyan (például zúzott köves) megoldással, ahol a maximális elérhető sebesség nem haladja meg a 30 km/órát.

Amikor azt mondom, hogy zúzott kő, ne valami apró kavicsra gondoljatok, hanem olyan emberes, öklömnyi és kétöklömnyi, éles sarkú kisebb sziklákra, amelyeket nemrég robbantottak ki a hegyoldalból, és mindenféle teketória nélkül ráömlesztettek a hellyel-közzel vízszintesre legyalult szerpentinre. Az útépítés gőzerővel folyik: markológépek, bulldózerek, teherautók százai nyüzsögnek a hegyek-völgyek között, de olyan helyeken is építenek, ahol tényleg csak szamárral lehet boldogulni – ilyet is láttunk.
Ez itt egy óriásplakát, amellyel a 2009 júniusára elkészülő (?) autópályát hirdetik. Nem kell szótár az értelmezéséhez.

A térképekre (arra a kábé három-négy kiadásra, ami az elmúlt húsz évben megjelent és hozzáférhető például Tiranában) ne bazírozzatok túlságosan: a pirossal jelölt (elvileg főútnak kikiáltott) szakaszokon ugyanolyan valószínűséggel fogtok első blikkre járhatatlannak tűnő részekre bukkanni, mint amilyen gyakorisággal a térképen világosszürkével jelölt csempészösvények helyén találkoztok teljesen rendben lévő, szemmel láthatóan alig két hete leaszfaltozott kétsávos műúttal.

Szabolcs szavait tudom ismételni, aki körülbelül ezzel a mondattal bocsátott utunkra: ha úgy tűnik, hogy nincs tovább, vagy hogy nem létezik, hogy EZ legyen az az út, amin tovább kell haladni, akkor is folytassátok az utazást, mert nem, nem tévedtetek el: az a valami ott előttetek, nos, az AZ út!

Meglepő módon (vagy nem is annyira?) a legrosszabb állapotú utakkal településeken belül találkoztunk. A magyarázat roppant egyszerű: belterületen a falunak (városkának) kellene gondoskodnia például a szilárd burkolatról, de pénz nincs erre (sem).

2.) Az albán vezetési stíl

Az albánok eszeveszetten nagyon dinamikusan vezetnek; lazán tripláznak, ritkán van felfestve sáv, sokszor dudálnak egyet, amikor előznek és az első kerekük nagyjából a te hátsó tengelyeddel van egyvonalban. Ez nem gonoszság, egyszerűen figyelmeztetnek, hogy „itt vagyok, ne ijedj meg, mindjárt meg foglak előzni”.

Ne lepődjetek meg, ha az úton (még a Tirana-Durres közötti „autópályán” is, ami itt alul látható) kecskét sétáltató embert, juhnyájat, szamárfogatot vagy a ti sávotokban szembe jövő kerékpárost és/vagy autóst láttok. Az is gyakori, hogy az ott eléggé elterjedt iránytaxik (nyolc-tíz személyes kisbuszok) hirtelen lefékeznek és utast tesznek ki vagy vesznek fel – megismétlem: akár az autópályán is. Az pedig, hogy egy négyfős család átszalad a pályán, egyáltalán nem meglepő; maximum az, ha előtte körül is néznek.

A kedvencem egy pasi volt, aki az autópálya két irányát elválasztó betonfalon üldögélt, és az előző sávban közeledő autó (ezek voltunk mi) elé hajolt (igen, formálisan behajolt a sáv fölé), egyik kezében egy döglött (vagy elkábított, esetleg mélyen alvó) nyulat, a másikban egy kopasztott, remélhetőleg szintén döglött kacsát lóbálva, arcán a kereskedők évezredes, csábító mosolyával. Ha annyit mondok, hogy eléggé meglepődtem, akkor távol állok az engem amúgy igencsak jellemző túlzásoktól.

A hegyi utakon (főleg munkanapokon) rengeteg a teherautó, amelyek kavicsot, földet, sittet, cementet, aszfaltot, bitument, csempészcigarettát, illegális határátlépők-jelölteket szállítanak. Ezek sofőrjei sem szívbajosak – tanácsosabb elengedni őket és lehetőleg nem a fenekükben haladni, mert olykor le-lepotyog egy-egy, emberfejnyi betondarab (vagy egy-két nélkülözhető, ám annál keményebb alkatrész) róluk.

Nem szabad (pontosabban: nem érdemes) udvariaskodni. Az albán fiatal és energikus nemzet, nem nagyon fogékony az elpuhult, nyugati finomkodásokra. Talán már említettük, hogy 1991-ig az országban magángépkocsi nem létezett, ezért komoly történelmi hátrányt kell leküzdeniük. Ha egy útkereszteződésben, vagy a (mindössze négy-öt éves múltra visszatekintő) körforgalmak valamelyikénél arra vársz, hogy (a nemzetközi udvariassági szabályoknak megfelelően) beengedjenek, elég hosszú szabadságot kell kivenned. Lassan, körültekintően, de határozottan haladj befelé – ha látják, hogy elég elszánt vagy és inkább megdöglesz, de akkor is továbbmész,  be fognak engedni, ráadásul senki nem fogja emlegetni egyetlen hozzátartozód egyetlen nemi szervét sem. Az albánok megvetik az anyámasszony katonáit, ezzel szemben tisztelik a merész, férfias viselkedésmódot és az őrülteket.

Az együttműködés, mint az egyedüli módja a lehetetlen helyzetekből való kikecmergésnek: MŰKÖDIK! Ha tényleg córesz van, mindenki (kamionos, munkagépes, autóbuszos, gyalogos, kerékpáros, mondom: MINDENKI tolat, mozdul, arrébbáll, segít, emel, tol, lök – de ugyanezt az aktivitás és kooperációt tőled is elvárják. Ne okozz csalódást nekik!

Ugyanez érvényes például a nagyvárosokban, ahol a főutak elméletileg x sávosak, de minimum x+2 autó van egymás mellett, amelyek éppen csak hogy nem súrolják egymást. Hajmeresztő forgalmi helyzetek szemtanúi (és alanyai) voltunk, de egyetlen koccanást, vagy a dühtől eltorzult arccal az öklét rázó és magából kikelve, sötétvörös fejjel káromkodó sofőrt sem láttunk a nyolc nap alatt…

Tisztázzuk: az albánok nem vadállatok az utakon, csak mindig sietnek és a Balkánon edződött idegrendszerük egyszerűen nem bírja a totyogó, szerencsétlenkedő autós látványát. Ugyanakkor (bármilyen stramm autód is van) ne menj bele előzési versenybe, mert ez olyan nekik, mint bikának a vörös posztó. Én tesztképpen egyszer megelőztem egy ragasztószalaggal, kenderkötéllel és apró szögekkel összetartott, szerintem házilag barkácsolt háromkerekű járművet; természetesen addig nyomta nekem a szerpentinen, hogy egy hajtűkanyarban sikerült mellém kerülnie, majd diadalmas mosollyal és kérdő arckifejezéssel átnézett, mintha azt mondta volna: na mi van, öcsém, beszartunk?!

Hát be.

3.) Az közlekedési táblákrul és ezek hiányárul

Készüljetek fel, hogy vidéken egyszerűen nincsenek településnév-táblák, és az utcanév-tábla is roppant ritka. Ennek történelmi okai vannak (a kommunizmus alatt így próbálták megnehezíteni az ellenséges, hódító szándékkal érkező hadseregek dolgát, amelyek minden bizonnyal elsődleges prioritásnak tekintették Enverék hazájának sárba tiprását, kezükben turistatérképekkel). Nyugodtan kérdezősködjetek, ha úgy érzitek: elvesztetek (úgy fogjátok érezni!). Lehet, hogy rutinos utazók vagytok, de azért nem árt elismételni: egy ilyen országban, ahol a lakosság 95 százaléka csak a saját (nyelvi rokonság néküli) anyanyelvét beszéli, nem szabad hosszú mondattal fárasztani a járókelőt. „***** Hotel?!” – hatalmas kérdő hangsúly és egy nagy mosoly.

Ha jól tudom, Albánia az egyetlen európai ország, ahol a mai napig nem létezik a postai irányítószámok rendszere (noha mostanában próbálják bevezetni, a személyi igazolvánnyal együtt). Az albán posta a mai napig olyan levelek ezreit kézbesíti, amelyeket (utcanév és házszám híján) úgy címeznek meg, hogy „Az öreg Xhikunak, aki a mozival szemben lakik a sárgára festett házban”, vagy „A festettszőke Elmedinának a piac melletti emeletes házba”.

Rendőrt rengeteget fogtok látni az utak szélén, hozzájuk bátran lehet fordulni, de ha már a hatodik órája keringtek, egyre csökkenő optimizmussal és növekvő vérnyomással, és ha a nejed már a sírógörcs határán van, a taxisok is segítenek. Mivel mindenki tudja, hogy a férfiak genetikailag alkalmatlanok útbaigazítást kérni idegenektől (egyre keskenyedő, összeszorított ajakkal, résnyire összehúzott szemekkel inkább nekifutnak tizenhatodszor is a szálloda vagy a panzió megtalálásának), bízzuk ezt a nőkre; Sarandëban például (miután – térkép híján – tényleg ötödször mentünk végig ugyanazon az útvonalon csak azért, mert az én hetedik érzékem azt súgta, hogy a szálloda ott van valahol, csak megbújt a házak között) Csuri két perc alatt talált egy taxist, aki nyolc albán szóval és egy hevenyészett, rajzolt vázlattal teljesen egyértelművé tette, hogy én jól éreztem az irányt, csak egy kicsit gyorsan mentem el a zöldséges mellett.

Ja: szerintem az albán GDP 80%-át mozgó traffipaxokra költötték, mert elképesztő sűrűségben és gyakorisággal mérik a sebességet. Bennünket egyszer sem állítottak meg, azaz de: egyszer, de látták Csurit, amint az anyósülésen egy hatalmas térképet szorongat és kétségbeesett az arca, úgyhogy mosolyogtak és továbbot intettek. Állítólag ilyenkor egy tízeurós csodát tesz, még akkor is, ha esetleg jelentősen túllépted a megengedett sebességet, de hangsúlyozom: személyesen nem tapasztaltam, ne hivatkozzatok rám!

Azt is meg kell szoknotok, hogy minden bekötőút előtt ki van téve a 40-es (jó esetben az 50-es) tábla. Vágtatsz tehát zavartalanul a jó minőségű főúton (mondjuk kilencven-százzal), és egyszer csak egy negyvenes táblát pillantasz meg, csak azért, mert jobbról egy fél bicikliútnyi ösvény beletorkollik az aszfaltba. Persze fékezel (legalábbis eleinte), aztán megelégszel azzal, hogy leveszed a lábad a gázpedálról. Ha viszont a balszerencséd úgy diktálja, százötven méterrel később ott a radaros járőr (esetleg egy olasz rendszámú kocsiban!) és további egy-másfél kilométer után meg fognak állítani. És onnan kezdve jön az alkalmazott lélektan.

4.) Mercedes és az többiek

Igazat kell adnom Albert Lacinak, aki már jó egy évvel ezelőtt felhívta a figyelmünket, hogy Albánia a Mercedesek hazája; tényleg, tíz autóból legalább hat ehhez a márkához tartozik. Magyarázatként legalább öt verziót hallottunk, szerintünk a valóság a két leghihetőbb között van:

4.a.) Az albánok olyan sznobok, hogy nekik csak a Mercedes számít autónak; még akkor is ilyet vesznek (természetesen az esetek döntő hányadában 15-25 éves példányokat), ha amúgy arra sincs pénzük, hogy naponta egyszer jóllakjanak;

4.b.) Az albániai utakon kizárólag a Mercedes bizonyított; ez az a márka, amely még erősen használtan, többszázezer kilométer után is megbízhatóan teljesít olyan terepen, amellyel máskülönben csak a terepjárók és a közmondásban is szereplő albán szamarak bírkóznak meg.

Ahogyan az a nagyon szegény országokban megszokott, az autópark elég vegyes. A már szóvá tett német típuson kívül láttunk vadiúj Bentleyt és Porschét, Lexust és BMW-t, de azért többségben vannak a húsz-harminc éves kocsik (a Daciától az egyes Golfon át a Niváig). A gépkocsik 90 százaléka tisztán csillog, ami egy ilyen poros utakkal rendelkező országban már-már sokkoló; az albán átlagsofőr két tankolás között legalább háromszor lemossa vagy lemosatja az autót. Úgy látszik, ez is státuszszimbólum: piszkos kocsija csak a lúzereknek és a bérelt autót vezető köcsög külföldieknek van

5.) Autóbérlés reloaded

A kocsi átvételekor egy háromoldalas, kizárólag albán nyelvű szövegű szerződést kellett aláírnom. Nekem, aki arról vagyok híres, hogy mindent a lehető legaprólékosabban áttanulmányozok, mielőtt ellátnám kézjegyemmel (még itthon, a közértbeli bankkártyás fizetésnél is átböngészem az igazoló cetlin olvasható betűket a „Köszönjük a vásárlást!”-ig), fizikai fájdalmat okozott a fenyegető hangulatú „Kontrate Qeraje” aláírása, benne rengeteg olyan aláhúzott, színessel kiemelt, teljességgel idegen hangulatú szóval („leshim”, „paraqitjes”, „pergjegjes” és társaik), amelyek mögött két-három felkiáltójel is szerepelt.

Köztes-Európából származom, ezért a feltétlen bizalom nem tartozik a legmeghatározóbb tulajdonságaim közé, de itt nem volt mit tenni; próbálkoztam én azzal, hogy esetleg ha kaphatnék egy angol nyelvű változatot, de a kislány csak a fejét rázta (!) és mondta, hogy nyugalom, mindenki ezt az egy, albán nyelvűt kapja. Végül aláfirkantottam, és (most már bevallhatom) végig ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha az egyik apróbetűs rész azt a kitételt is tartalmazza, mely szerint tudomásul veszem, hogy ha naponta nem mosom le csilivilire a Fiatot, köteles vagyok harminc nap kényszermunkán részt venni valamelyik hegyi út robbantási brigádjában.

Aztán persze nem lett semmi probléma; leadáskor megnézték, hogy megvan-e az összes kerék, meg hogy nincs-e holttest a csomagtartóban, majd széles mosollyal megint aláírattak velem valamit, oszt’ szevasz. A reptéren még izgultam egy csöppet, hogy talán már rajta vagyok a körözési listán, de kiengedtek.

És mivel nem lehet elégszer hangsúlyozni, ismét elmondjuk: ha nem csak városban akarjátok használni, legalább középkategóriás kocsit béreljetek. Higgyétek el, megéri azt a napi 15-20 eurós különbözetet egy Chery QQ-val  vagy egy Matizzal szemben. És nem feltétlenül azért, hogy betyáros lendülettel versenyezzetek a helyi erőkkel (semmi sanszotok nincs…), hanem mert egy hegyvidéki szerpentinen nem árt, ha meg tudjátok 4-6 másodperc alatt előzni az előttetek 8 km/órával cammogó talajgyalut, még mielőtt szemből felbukkanna egy juhnyáj vagy egy menetrendszerű sziklaszállító teherautó.

Ráadásnak még egy dolog, aztán mára be is fejezzük.

Sokszor előfordult, hogy olyan kanyargós (és meredek) volt az út, hogy nem mertem előzni. Ilyenkor az ember türelmesen kivárja a megfelelő pillanatot. Nos, amikor először történt meg, hogy az előttem haladó (amúgy gyerekeket szállító) autóbusz beindexelt jobbra (ami ugye általában azt jelenti, hogy menjél, öreg, belátom az utat és nem jön szembe semmi), hálásan kivágtam, majd amikor már egyvonalban voltam vele, hirtelen belémvillant: mi van, ha (a fejrázáshoz hasonlóan) Albániában ez is pont fordítva van, vagyis mondjuk a jobb indexszel azt üzeni a mögötte haladónak, hogy „Vigyázz, haver, harckocsioszlop közeledik 70 km/órával!”, vagy azt, hogy „Ne előzz, balfék, mert a másik sávban leomlott az út és 300 méteres szakadék tátong az ősi albán hegyek között!

Abból, hogy itt vagyok és éppen posztot írok, kikövetkeztethettétek, hogy nem lett semmi probléma, a jobb index előzési lehetőséget jelent Albániában is, szemben például a fényszóró felvillantásával, ami nem azt jelenti, hogy „Gyere, beengedlek!”, hanem azt, hogy „Vigyázz, mert jövök, és a fékem egy hónapja nem működik!”.

Csak mondom.

És persze folytatjuk.

2 hozzászólás

 1. BIGJOE — 2011-10-07 17:54 

A közlekedés az utak leírása félelmetesen jó.
Izé, az utak és a közlekedésük félelmetes.

 2. pereces — 2014-05-31 19:58 

Mi is kb. akkor voltunk Albániában, amikor Ti. Mi is láttuk a beton elválasztón ülő árust – lehet, hogy már odaaszalódott.
Az autópályán további érdekesség, hogy kb. 4-5 kilométerenként körforgalom (!) van, talán ezért is van max. 90 km/órás sebességkorlátozás. Már hazafelé jövet tűnt fel, hogy (bár Tiranában nem jártunk) sehol nem láttunk lámpás kereszteződést.
A Mercedes annyira menő, hogy a háromágú csillagot előszeretettel rakják fel lovaskocsira is.
Ahol először megszálltunk, hajnalban elkezdtek betonozni. Az alap be volt vasalva, az egyik végén már öntötték a betont, a másik végén meg berángattak 3 birkát a betonvasakra és mindegyiknek elvágták a torkát. Ők voltak az áldozati bárányok. Elég morbid látvány volt a XXI. században.
Nagyon érdekes ország, tervezzük, hogy még visszamegyünk.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.