Utazás 1981-ben, Moszkva

Az érettségire, és különösen az egyetemi felvételire készültem ezerrel 1981-ben, amikor a szüleim arra az elhatározásra jutottak, hogy nyáron elmegyünk Közép-Ázsiába. Természetesen az ONT-vel, hisz más lehetőség nem létezett (ez volt a román Ibusz).
Én nagyon örültem ennek a hírnek, de volt bennem egy kis rosszérzés is: mi van ha be sem jutok az egyetemre, akkor nem is érdemlem meg ezt a nagyon drága utat.
Szüleimnek sok mindenért vagyok hálás, felsorolni sem lehet és ez most nem kincstári ömlengés, de azért amit akkor mondtak, talán még az összes többinél is hálásabb vagyok: nem számít ha nem kerülsz be az egyetemre, te akkor is a mi lányunk vagy. Látjuk hogy keményen tanulsz, rendesen dolgozol, ha sikerül jó, ha nem, majd jövőre. De az utazásra jössz velünk.
Bernét csak sokkal később olvastam, és akkor értettem meg hogy egész életemben ez volt a tiszta szülői parancs: „tégy erőfeszítést” (és hálistennek nem nyomorítottak meg a „légy tökéletes” paranccsal).

Szóval befizették az akkori időkhöz képest drágának számító utat mindhármunknak, és Sebestyén Juci néni is csatlakozott hozzánk negyediknek.

Az érettségim tiszta 10-es lett és az egyetemre is felvettek (bár az előzőnek az utóbbihoz semmi köze se volt, mert az egyetemre kizárólag 3 darab 3 órás írásos vizsga – algebra, analízis, geometria – alapján történt a felvétel.)

Az út legalább két hetes volt, de lehet hogy ennél is hosszabb, már nem emlékszem.
Moszkva után Üzbegisztán és Kirgizia volt a célpont, a következő városok meglátogatásával: Taskent, Buchara, Chiva, Szamarkánd, Frunze (régebben, és ma újra ez Bishkek) – a sokféle írásmódból én most ezeket fogom használni.

A képanyag kizárólag a saját fényképeim, illetve az akkor és ott vásárolt képeslapok és a meglepően nagy számban rendelkezésünkre bocsátott prospektusokból került ki. Bár a neten most már akármennyi képet találunk a helyszínekről, de ez az út 1981-ben volt, a képek is akkoriak. Minőségi kifogásokat ennek tudatában nyújtsatok be :)

Bukarestből indultunk, úgyhogy nekünk először oda kellett utaznunk, majd kezdődött a vonatút Moszkvába. Igen, vonat!! Hogy az Intourist, az orosz állami turistaügynökség ezt miért így intézte az ONT-vel vállvetve, azt nem tudjuk, de jó móka volt!

2 napig utaztunk át a nagy orosz tájon, a csoportunk egy egész vagont elfoglalt. 4 személyes hálókocsik voltak, a vagon végében pedig ott volt a gyezsurnája (ilyen kifejezéseket tanultam az út során) és a marhanagy szamovárja.
Szüleimnek már előzetesen mondták (nem tudom kik voltak ilyen tapasztaltak??) hogy a gyezsurnájával meg kell barátkozni, és a vonaton érdemes nyélbe ütni a kezdeti markecolást is, hogy legyen rubelünk. Ennek megfelelően fel is voltunk szerelkezve ruhaneművel, hogy majd azt eladjuk.
Na de kinek? Egyrészt nem lesz ott senki a csoport tagjain kívül, másrészt ki a fenének kellenek ezek a ruhák és piperecikkek, amiket Romániában kapni lehetett? (gondoltam én). Hát lett nagy meglepetés…
Mindent megvett a gyezsurnája és akiket ő odahozott (de honnan??), nagy alkudozás után ugyan, de mindenre vevő volt. Emlékszem kimentem éjjel a mosdóba egy hálóingbe és köntösbe öltözve, meglátott, és mikor mentem visszafele már jött utánam, magyarázott azon a veszekedésnek tűnő nyelven amitől mindig megijedtem, de nekem mondhatta mert egy árva szót sem, aztán a szüleimnek mutogatta hogy ez neki kell. Mármint a hálóruha rólam! Hát kéremszépen: levettem és meg is vette azon melegiben, szó szerint…. Mint ahogy a frottír zoknikat, pamut gatyákat és bugyikat, csipkés nejlon kombinékat és „farmereket”, Amo szappant és zöldalma szagú sampont, meg hasonló kincseket szintén.
Tőlünk kapott valami „mica atentie” dolgot is (kis figyelmesség), így aztán amikor éjjel a határra értünk és kis (??) szorongással vártuk a ruszki határőröket és vámosokat, előírás szerint minden bőrönd nyitva az ágyon, szóval lábbal a bőröndökben szúnyókáltunk, de nem jöttek. Másnap a csoporttársak mesélték, hogy mindent kiborítottak, és mindenbe belekötöttek… Nahát.
Első orosz lecke: jóban kell lenni a gyezsurnájával :)

A vonatozás alatt a táj kb pont olyan volt, mint a megfilmesített Csehov darabokban: a nagy végeérhetetlen semmi, tarkítva sok-sok nyírfaerdővel.
Később ezt a tájat lefestve is láttuk a Tretyakovban…

Ahol települések voltak, ott a sínpár mellett tele volt ültetve fákkal, hogy ne lehessen látni a házakat…. Ritkán álltunk meg, de ahol megálltunk ott fél órát ücsörögtünk, és nem láttunk mást csak egy peront. A nép ilyenkor leszállt a vonatról papucsban, akár pizsamában, és cigizés közben markecoltak a helyiekkel. Nagyvárosibb vasútállomásra egyáltalán nem emlékszem, pedig nyilván volt az is….

Moszkvában 2-3 napot töltöttünk mielőtt továbbmentünk volna kelet felé, de azt nem akárhol: a Rossia szállodában laktunk, amely valójában egy kisebb város volt, pont a Kreml és a Vörös tér mellett. Mondom volt, mert már lebontották.

Nagyon meg kellett jegyezni, hogy melyik felében lakunk, mert ha nem jó ajtón ment be az ember, tuti eltévedt.
Az ajtókban libériás portások álltak, de a viselkedésük cseppet sem volt szolgálatkész, sokkal inkább fennsőbbségesnek mondanám. Itt ő az úr a házban, mi csak látogatók vagyunk.
Kivéve… kivéve amikor öreg egyenruhás férfiak jöttek, válltól derékig mindkét oldalon kitüntetés-páncélban, no akkor a libériás portás derékszögben hajolt meg!

A Rossia épülete, azon kívül hogy elképesztően nagy volt, még a Kremlhez viszonyítva is, nem nevezhető egy építészeti remekműnek, talán ezért is bontották le?

Nekem mindenesetre nagyon fényűzőnek tűnt akkor, földig érő nagy ablakok voltak kilátással a folyóra vagy a Kreml-re és a Vörös térre, puha süppedős szőnyegek, hatalmas, díszes vendéglők, óriási csillárok, kivilágítás ezerrel, és persze minden lépcsőház minden emeletén, a tágas, díszes előterekben …. gyezsurnáják. Tudták hogy ki jön, megy, mi történik, totális házmester(néni) rendszer élt, ott ültek a lépcsőfeljárónál (liftajtóhoz közel) a kis íróasztaluknál és hesszöltek.

Moszkvából a Rossián kívül a Vörös térre emlékszem és a Gum áruházra, amely olyan volt belülről, mintha egy színház vagy múzeum fennséges előcsarnokában bóklásznál. Áru volt, de valahogy olyan furcsán. Semmi önkiszolgáló részlegre nem emlékszem, minden csak eladótól, pulton át lehetett megvenni :) Vettünk is – ez el volt határozva előre – egy fényképezőgépet nekem, és rögtön filmeket is, úgyhogy az út további részében el is kezdtem próbálgatni. Tudom hogy a polcon két ilyen gép volt, az egyiket megvette az egyik csoporttárs (mindenki fente a fogát a jó orosz gépekre :)), a másik maradt nekünk, de mivel abba bele volt vésve az olimpiai logó, legalább 15%-kal drágább volt! Mondhatjuk a marketing már működött akkor és ott is! Illetve… gondoljunk bele: abban a marhanagy városban, a világ egyik legnagyobb áruházában, ebből a fajta gépből 2 (kettő) darab volt a polcon. Szóval a marketinges kijelentést inkább visszavonom: a lenyúlás, az működött :)

A Lenin mauzóleumot megnéztük, ahogy illik órás sorbanállást követően, és elvittek busszal városnézésre is.

Buszozás közben emlékezetes maradt a Kalinin sugárút, mert a monstrum blokkok (panelházak) – állítólag – nyitott könyvet formáznak. Ezt mondta az idegenvezetőnk, és ez valahogy megragadt a fejemben. (Mindent megpróbáltam, hogy ne legyen sárgazebrás a beszkennelt képeslap, de hiába. Nem baj, ez is hozzájárul a retró fílinghez…)

A Kreml-be is bementünk, de elég korlátozottan lehetett csak ott mászkálni még csoportban is, de a Kreml tornyain lévő vörös csillagokat szintén nagyon észben tartottam: ezek éjjel belülről ki voltak világítva, és a szél el tudta mozdítani őket, vagyis forogtak. Biztos még most is így van. Az csak valami gyerekes fantázia ami a mai napig él bennem, nevezetesen hogy a piros a csillagban, az rubin. (Utánaolvastam: rubinüveg, mondja a net.)

Múzeumba is elvittek, megnéztük a Borogyinói csata körképét, ez emlékezetes, mert még sosem láttam körképet azelőtt, aztán pedig pár órára beszabadultunk a Tretyakovba.

Már akkor is imádtam a festményeket nézegetni, és a mai napig megmaradt az emlékeimben pár kép amit ott láttunk. Legerősebben mindhármunknak ez a festmény égett be, Verescsagintól. Mi csak úgy emlegettük: a koponyák hegye :) De a címe: A háború apoteózisa.

Több okból is szívesen megnézném Moszkvát újra, illetve most már felnőtt fejjel rendesen, de a Tretyakov az okok között nagyon elől van.

Moszkvából már nem vonattal mentünk tovább, hanem repülővel. Nem túl nagy repülővel, mondjuk olyan 80-100 személyes lehetett, nagyon hangos volt és 8 óra kellett neki Taskentig. De csak miután 6 órát vártunk a repülőtéren (ez nem a Seremetyevo volt, hanem egy kisebb, belföldi reptér), totál bizonytalanságban. Minden negyedórában azt mondták hogy most már hamarosan :) Kiváló módszer a kóbor apácák, valamint az ellenséges kapitalista veszedelem megtévesztésére, ezen nevetgéltünk.
A reptér olyan volt mint egy szabolcsi kisváros buszpályaudvara, csak sokkal nagyobb méretekben, a repülőn pedig a csoportunkon kívül parasztemberek és más, láthatólag helyi erők utaztak tarka népviselet-szerűségben, kosarakkal, pár napos csecsemővel, élő tyúkokkal… Na jó, élő tyúk lehet hogy nem volt, de a hangulat olyan volt mintha még élő kiskacsa is lett volna :) Multikulti, hangos, színes. Viharba kerültünk és egy órán keresztül csak sikoltozás és ima volt…. Rettentően dobált a gép, a kedvencem az volt amikor zuhant kicsit és a fenekem alól eltűnt az ülés, ott maradtam a levegőben, majd kisvártatva én is belehuppantam a székbe. Kb. percenként akár többször is.

Ilyen móka és kacagás az élet Üzbegisztánban – az Aeroflot prospektus szerint.

De végül sértetlenül odaértünk Taskentbe…. és ez már egy következő poszt témája lesz.

Utazás 1981-ben, Moszkva

Nincs

Szólj hozzá