Bármennyire is kézenfekvőnek tűnt, a települést nem a forradalmár Camilo Cienfuegosról nevezték el. A várost 1819-ben alapították, és az akkori kubai főkormányzó José Cienfuegos volt. Na, róla kapta a nevét.

Camilo neve egyébként majdnem a nagy idolokéval azonos szinten van benne ma is a kubai köztudatban: aki idelátogat, biztosan megtanul néhány nevet még akkor is, ha azelőtt sohasem hallott róluk (bár ez némelyikük esetében lehetetlen). Ilyen Fidel Castro, Che Guevara, José Martí vagy Camilo Cienfuegos.

Utóbbiról csak annyit (még mielőtt konteó-témaként komolyabb feldolgozásban részesülne), hogy Fidel és Che mellett a harmadik nagy vezérforradalmár volt, ám az előbbiek baloldali nézeteivel nem igazán értett egyet. Tragikus baleset (???) áldozata lett kevesebb, mint egy évvel a forradalom győzelme után: repülőgépe a tengerbe zuhan, és sosem találják meg…

Na de térjünk vissza a városra.

Havannától kicsit keletre, de a déli parton fekszik, s kifejezetten gazdag helynek tűnt (legalábbis ahhoz képest, amit addig láttunk).

Havannától az autópályán jöttünk egy ideig (fogadjuk el, hogy autópálya…), majd egyéb utakon, és az útközben látható falvak/kisvárosok néha egészen szívszorító szegénységet leheltek… Mindenhol kb. 25 négyzetméteres kis egyenházikók, amelyek nem is hasonlítanak az európai falusi házakra, ablaktáblák nélkül, csak rácsokkal (bár ez utóbbi azon az éghajlaton praktikus és érthető).

Ezekhez képest Cienfuegos egészen európainak tűnt: a spanyol kolonizáció hatása érződik az épületek stílusán, ráadásul a központban szépen rendberakott műemlékek sorjáznak.

Például a fenti, Tomas Terry-ről elnevezett színház. A csóka egy vérkapitalista volt, aki a rabszolga-kereskedelem és a cukorgyártás révén gazdagodott meg, majd polgármesterré választatta magát. A színházat az ő végakaratából (és hagyatékából) az 1800-as évek végén építették, és sok világhíresség is fellépett itt a múlt század elején.

A főtér hatalmas, és nagyon hangulatos: zenepavilon a közepén, szobor, pálmafák (naná!) és nagyon szép épületek körbe-körbe.

Az egyik híres palota a Palacio Ferre, a szép kis kék, légies kupolájával, a már említett Tomas Terry színház és a Colegio San Lorenzo pedig szintén kiemelt helyet foglal el az útikönyvekben – és a téren is.

De nem csak a főtér volt rendezett és tetszetős Cienfuegosban, hanem a környező utcák is, ahol még egy kellemes sétálóutcát is találtunk.

Meg néhány szép épületet… Itt is megfigyeltem, ami Havannában tán még jellemzőbb: rengeteg a „lábasház”. Té szerint gyakorlatilag fedett járdák vannak azáltal, hogy a házak előtt egy oszlopsorral árkádok árnyékolják a járdát (bár a következő kép nem a legjobb példa, mert itt egy vendéglátóhely elfoglalta az árnyékos részt).

Ez a típusú konstrukció kettős szerepet tölt be: az esős évszakban nem ázik meg a járókelő, a napos meleg időben pedig (ne feledjük: mi októberben voltunk, és simán volt 36 fok!!! + a 80%-os relatív páratartalom…), szóval a melegben egy kis árnyékot jelent, ahová el lehet bújni a tűző nap elől.

Nem utolsósorban a bejárati ajtókat, illetve az utcára nyíló nagy ablakokat is árnyékolja, márpedig egy kis hűvösség életmentő ezen a vidéken, nekem elhihetitek.

Én például úgy éreztem néhányszor, hogy na, ezt már nem élem túl, azonnal vízbe (mégpedig jó hidegbe) kell mártanom a testem, különben sikoltozni kezdek…

A spaletták szintén az árnyékolást szolgálják, és mindenhol van valami az ablakokon, akarom mondani az épületeken vágott réseken, mert ablak (üveg) az nem mindenhol szerepel a kínálatban.

A városok központjában álló házakra ez nem igaz, de a kis falusi házaknál bizony nem volt ablaküveg.

Ha meggondoljuk, ez így sokkal praktikusabb, mert a redőny vagy spaletta engedi járni a levegőt, de közben árnyékol is, az ablaküveg meg csak szigetel, teljesen fölöslegesen.

Ugye mondanom sem kell, hogy Kubában soha nincs szükség fűtésre?

Ez a része irigylésre méltó, de a másik véglet, a pusztító hőség, na az már nem annyira…

A főtéren álló templom képével búcsúzunk Cienfuegos központjától, hogy a városszéli gyönyörű öböl partján álló Palacio de Valleval folytassuk (a következő posztok valamelyikében), ahová elvittek bennünket ebédelni.

Aki a fenti képen megtalálja a rejtett nemzeti hőst, azzal megosztjuk José Martí helyi szobrának látványát, valamint a néphez intézett egyik mondását (aki nem tud José Martítól fejből minimum egy tucat idézetet, azt Kubában ezer évre tömlöcbe vetik :))))

Kérném a spanyolos olvasók segítségét, mert én csak annyit vettem ki belőle elsőre, hogy a haza áldozatokat követel, amivel ugye ki merne vitába szállni…

Ápdét: Glória barátnőnk, a Lusitániablog gazdája segített (innen is köszönet neki), s itt olvashatjátok a fordítást:

A hazának áldozatokra (áldozatkészségre) van szüksége. Oltár ő, nem piedesztál. Szolgálnunk kell őt, s nem saját céljainkra használnunk.

Martí a „servir” és a „servirse de” igékkel játszik, ez magyarul nem hangzik annyira klasszul.