Az ember sajnos esendő: amikor hajnali fél négykor keltünk, hogy ötre kint legyünk a reptéren, egy röpke pillanatra úgy éreztem, hogy talán mégse Izlandot kellett volna választani úticélként. A francba is, hát annyi látnivaló van itt Közép-Európában, alig pár órányi autóútra az otthoni akolmelegtől, s csak a hülyék repülnek több, mint négy órát azért, hogy Európa legritkábban lakott országában megnézzenek pár hegyoldalt, közhelyes gejzírt és a lávamezők közötti szélcsatornákban békésen legelésző birkanyájat.

Aztán amikor a keflavíki reptér épületéből kilépve 10 m/s-os sebességgel az arcunkba csapott a négyfokos vízpermet, s Csaba (az idegenvezetőnk) hiába kereste az elméletileg ránk váró buszt, fájó szívvel idéztem fel az otthoni koraőszt, s azt gondoltam: köszi, de én inkább visszamegyek a texfríbe, veszek egy üveg Reyka vodkát, elszopogatom egy csendes sarokban és megvárom, amíg a gép visszaindul.

Aztán ez lett az egyik legvagányabb hosszú hétvégénk. Izlandi útibeszámolónk első (bevezető) részét olvashatjátok.

Legelőször is tömegiszonyos olvasóink érdeklődését szeretném felkelteni a bevezetőben már említett tény megismétlésével: Izland kontinensünk legritkábban lakott állama. Valamivel nagyobb, mint Magyarország, s kevesebb lakosa van, mint Budának (kábé annyi, mint Temesvárnak). Amint azt a későbbiekben látni fogjátok, lazán autózhatsz órákon keresztül anélkül, hogy emberrel találkoznál. Ami talán még érdekesebb: a lakosság 60%-a a fővárosban, illetve ennek közvetlen vonzáskörzetében él, tehát aki azt hiszi, hogy a két és fél milliós Nagy-Budapest aránytalan vízfej a tízmilliós Magyarországon, az sürgősen gyakoroljon önkritikát.   

No, egyelőre ennyi legyen is elég a számokból, pedig az Izlandi Statisztikai Hivatal nem viccel: ők folyamatosan figyelemmel kísérik a lakosság számának alakulását, s míg Európa többi államában átlagosan tízévente van hivatalos népszámlálás, a szigetországban minden évben nyilvánosságra hozzák a pontos számokat (2012 január elsején például 319.575 főt tartottak nyilván). Oké, elismerem: ekkora népességnél ez nem túl nagy truváj, megnézném ugyanezt a produkciót mondjuk Indiában vagy Kínában.

Azt biztosan sokan tudják, hogy az ország történelme a kilencedik század közepén-végén kezdődött, amikor pár kalandvágyó viking, akiknek Norvégiában már nem jutott föld (s akik ahhoz viszont nem voltak elég vérszomjasak, hogy csatlakozzanak a partmenti Európát a Földközi-tengerig sorrafosztogató, felgyújtó és végigerőszakoló honfitársaikhoz) hajóra szállt és elvitorlázott az őshazától mintegy kétezer kilométerre található szigetig (illetve még messzebb, de Grönlandról és az észak-amerikai kalandról majd talán máskor). A mi honfoglalás-történetünkkel ellentétben nekik nem kellett senkivel bótolniuk az új föld tulajdonjogáért, mert itt bizony kövér lazacokon, eszméletlen mennyiségű lundán (ez egy madár, aminek az angol neve puffin – már csak ezért is érdemes megemlékezni róla, túl azon, hogy az ország egyik szimbóluma) és gőzölgő hőforrásokon kívül mást nem nagyon találtak.

A „jó viking – rossz viking” toposz mellesleg nagyon szórakoztató; szerves részét képezi a hivatalos izlandi országimázsnak: úton-útfélen hangoztatják, hogy az ő őseik istenbizony nem azok a briganti lelkületű útonálló rablógyilkosok, akik Trondheimtől Szicílián át Novgorodig közel 300 éven át rettegésben tartották Európa lakosságának azon részét, amely volt olyan peches, hogy tengerpart közelében vagy nagyobb folyók mentén lakott. Nem bizony; a mai izlandiak valamennyi őse galamblelkű, angyalszelídségű és genetikailag kifejezetten a horgászásra és a juhterelgetésre kódolt viking volt, szemben a norvégok, dánok és svédek köztörvényes elődeivel! A Reykjavíkban található Izlandi Nemzeti Múzeum állandó kiállítása szuperül bemutatja az izlandi nemzet születésének körülményeit, a letelepedés (honfoglalás?) előzményeitől egészen az 1944-es függetlenségig, ráadásul ha szerencsétek van, a kávézójában és az előtérben ilyen kiskölyköket is lehet látni, akik mezítláb rohangálnak fel s alá. Szerintem ez is reklámfogás, a szülők biztosan csinos summát szakítanak az idegenforgalmi hivataltól.

Apropó csinos summa: nem árt tudni, hogy Izland egy csomó dologról méltán híres, de az olcsóság nem tartozik ezek közé. Soha nem tartottuk egészséges dolognak, hogy külföldön minden kifli- vagy kávévásárlás előtt előkapjuk a számológépet és átszámoljuk az árakat, de be kell vallanunk, hogy néha bizony hátrahőköltünk egy-egy árcédula láttán. Az izlandi korona jelenlegi árfolyama kábé 1:1,8 a forinthoz képest (a korona javára, vagyis száz ISK nagyjából száznyolcvan HUF), ehhez képest egy korsó helyi sör 800-1000 korona, egy sima hamburgerért 500-700, egy félliteres ásványvízért 250-300 koronát kérnek az olcsó helyeken. Ha hozzávesszük, hogy az üzemanyag literje „csak” 257-261 helyi pénz, el lehet gondolkozni azon, hogy a benzin piszokolcsó, vagy a palackozás a kurvadrága. Márpedig ha valamiből, akkor tiszta vízből errefelé van aztán dögivel, ellentétben a naftával.

Hiába, a közgazdaságtan sose volt az erősségem, ezért megköszönném, ha egy hozzáértő ezt (mármint hogy a világ ivóvizekben egyik leggazdagabb országában egy liter benzin annyiba kerül, mint fél liter víz) meg tudná magyarázni.

Az északi népekre jellemző etnikai tolerancia biztosan érvényes az izlandiakra is (talán lesz hozzászóló, aki belülről ismeri a mostani viszonyokat), a jegyzőkönyv kedvéért azt azonban el kell mondanunk, hogy nem volt ez mindig így: amikor a hidegháború legelején az amerikaiak kiépítették a hatalmas, Keflavík melletti katonai bázisukat (a csúcsidőszakban 10 ezer jenki katona állomásozott a Reykjanes-félszigeten, a hivatásosak persze családostól), az izlandiaknak állítólag mindössze egyetlen kérésük volt: ha megoldható, színesbőrű lehetőleg ne legyen a kontingensben. Annó a faji diszkriminációt nem vették olyan komolyan (na meg a szigetnek kiemelkedő geostratégiai jelentősége volt a NATO-n belül), úgyhogy a kérést teljesítették. És bizony az öt nap alatt én mindösszesen négy feketebőrűt láttam, ezek közül az egyik egy diplomatarendszámos kocsiban ült (ázsiaiak többen vannak, főként a vendéglátásban szorgoskodnak; a lengyelek után a thaiok a második legnagyobb etnikai kisebbség). A jenkik hat évvel ezelőtt hazamentek (azóta maximum turistaként bukkannak fel a környéken), de az izlandiak továbbra is imádják őket.

Ha már nemzeti lelkületről esett szó, nem hagyhatjuk szó nélkül az izlandiak hiedelemvilágát és élénk képzelőerejét sem. Trollokban (vagyis a sziklák között megbújó, gonoszkodó törpékben, nem az internetes fórumokat hülyeségekkel szétoffoló és a többieket folyamatosan provokáló, megszállott kommentelőkben) a lakosság jelentős része a mai napig hisz. Ez egészen odáig fajulhat, hogy (már ha hinni lehet a helyi híreknek) a műutak nyomvonalán látható, gyakran érthetetlen kanyarok magyarázata is az, hogy ezek építésekor elkerülték a trollok vélelmezett lakóhelyét, mert jobb a békesség.

Az öt napból hármat idegenvezetővel, csoportosan töltöttünk, kettőn pedig (bérelt kocsival) saját kútfőből próbáltuk felfedezni magunknak a nyugati és a délkeleti régiót. Innen is ezer köszönet Oppelt Csabának, akinél felkészültebb, lelkesebb és szolgálatkészebb idegenvezetőt szerintünk keresve sem lehetne találni. Csaba, takk fyrir!

A részletekről, látnivalókról, benyomásainkról és (reményeink szerint) érdekességekről pedig majd következnek a posztok itt, valamint a gasztroblogunkon.