Azt, hogy a franciák megkülönböztetett figyelemmel kísérik a háborúkban megsérült, nyomorékká vált egykori katonáik utólagos sorsát, már a párizsi metróról szóló posztunkban jeleztük, amikor felhívtuk olvasóink figyelmét a tömegközlekedési járműveken elhelyezett figyelmeztető táblákon olvasható, hivatalos leülés-prioritási sorrendre.

A veterán hadfiak iránti gall gondoskodás nem mai keletű; Párizs egyik emblematikus helyszíne, az Invalidusok (magyarán: a rokkantak) híres épületegyüttese és a hozzá kapcsolódó székesegyház (az Invalidusok Dómja) ezen fokozott odafigyelésnek hangsúlyos bizonyítéka.

XIV. Lajos – aki önmagát roppant szerényen Napkirálynak nevezte, s aki a leghosszabb ideig regnáló európai államfőként valamivel több, mint 72 (hetvenkét!) éven keresztül ült a francia trónon – 1670 februárjában az itt oldalt látható aláírásával királyi utasítást szignál, melynek értelmében haladéktalanul el kell kezdeni egy olyan katonai kórház és nyugdíjasotthon építését, ahol – természetesen állami költségen – beteg, rokkant és idős katonák életük végéig egészségügyi és szociális ellátásban részesülnek.

„…hogy mindazok, akik a monarchia védelme érdekében kockáztatták életüket és ontották vérüket (…) nyugalomban tudják leélni hátralévő napjaikat…”

(részlet a királyi rendeletből)

A feladat komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a tervezési és kivitelezési feladatokat maga az – akkor mindössze 34 éves – udvari főépítész és királyi kedvenc, Libéral Bruant kapja, aki átérzi a felelősség súlyát.

Nem célunk átmenni építészeti szakblogba, ezért elégedjetek meg annyival, hogy az akkor még Párizson kívül található szabad területen (egészen pontosan Grenelle falucska és a főváros közötti réten) összesen hat év alatt felépítik a komplexumot (az első lakók már a negyedik év közepén beköltözhettek az elkészült épületszárnyba). Öt óriási udvar, tekintélyes falak, masszív várárok, nagy kórtermek és (egyéni elvonulásra is alkalmas) kisebb szobák, funkcionális közös helyiségek, hatalmas ablakok –  s mindez a francia klasszicizmusnak nevezett stílusban.

A kórház és elfekvő mögött szándékosan szabadon hagytak egy elég nagy területet, mert katonai kórház saját kápolna nélkül nem igazán lett volna elképzelhető. Bruant templom-tervei azonban nem nyerik el a hadsereg vezetőinek tetszését, és – mivel mégiscsak ők lesznek a tulajdonosok – Lajos megköszöni az építész addigi munkáját, majd tanítványát, az ugyancsak királyi főépítész címet elnyert (és szintén nagyon fiatal, akkor mindössze 31 éves) Jules Mansart-t bízza meg az egyházi épület megtervezésével és felépíttetésével.

Mansart biztosan egy csomó mindent ellesett mesterétől, Bruant-tól, de a gyorsaság nem tartozott ezek közé. Jójó, elfogadom, hogy egy székesegyházhoz kapcsolódó architekturális és konstrukciós feladatok meghaladják egy kórházéit vagy nyugdíjasotthonéit, na de ennyire..? A dóm ugyanis kereken harminc évig épült, mígnem 1706 augusztusában Mansart ünnepélyesen átadja kulcsait (mármint a templomét) az akkor 68 éves Lajosnak.

A székesegyház két részre oszlik, amelyeket (1873 óta) egy üvegbetétes ajtó választ el egymástól. Az első (a főbejárat felőli, a kupola alatt) a dómtemplom, míg a második (a kórház felőli, a hosszanti hajóban) a katonatemplom. Ottjártunkkor csak az első részbe lehetett bemenni; nem tudom, máskor a katonarész látogatható-e?

A Becsületrend első átadóünnepségére is itt kerül sor, a nagy kupola alatt, amikor is az immáron császárrá koronázott I. Napóleon 1804. július 15-én átadja az elismerést az arra érdemes legelső kontinensnek kontingensnek.

Ami a Becsületrendet illeti, már korántsem az, ami régen volt. Hogy ne a saját véleményemet mondjam, engedjétek meg, hogy idézzem Jean Yanne francia színészt és rendezőt, aki – a maga keresetlen, egyenes és kicsit karcos modorában – a következőket állította valamikor a kilencvenes évek végén a legnagyobb francia állami kitüntetésről: A Becsületrend mára olyanná vált, mint az aranyér: minden s*ggnek lehet belőle.

Bocs.

A dóm örök nyughelyül szolgál jó pár tábornoknak és marsallnak (a franciák mindkét kategóriából elég jól állnak), de ez egy military célú épületben (többek között itt van a francia hadsereg római katolikus tábori püspökségének központja) talán nem is olyan meglepő.

A legnagyobb ilyen név – természetesen – Napóleoné, akit a (máskülönben csontjuk velejéig republikánus és minden autoritással zsigerből szembemenő) franciák nyolcvanakárhány százaléka a mai napig a vitathatatlanul egyes számú történelmi személyiségnek tart. E sorok írója – végül is megmagyarázhatatlan okok miatt – különösen elfogult (pozitíve…) a franciák első császárával szemben, ezért nézzétek el neki, hogy kivételesen nem poénkodik a számlájára.

„Óhajom, hogy hamvaim a Szajna partján nyugodjanak, azon francia emberek között, akiket annyira szerettem.”

Szóval itt, a dóm Szent Lajos kápolnájában pihen Bonaparte, ebben a vörös kőkoporsóban. Szerintem nem kell franciának lenni ahhoz, hogy az embert átjárja valami emelkedett érzés, mialatt körbesétál a külön neki kialakított kriptában. Nem akarom itt sem az érdemeit, sem a negatívumait felemlegetni; Napóleon az Napóleon. És itt van, ebben a szarkofágban. Ennyi.


Körben, a falakon mindazokról a vívmányokról olvashatunk, amelyeket nemcsak hazája, hanem az egész földrész (és ezen keresztül talán az egész civilizált világ) neki, illetve uralkodásának köszönhet: az egységes kontinentális polgári jog és a büntető (alanyi és alaki) jog bizonyos közös alapjai, a kereskedelmi kódex, a közigazgatási központosítás…

A szarkofág körül azon nagy csaták helyszínei olvashatók, ahol győzelmet aratott. Igen, az ellendrukkerek ne keressék Waterloo-t; a belgiumi településről Londonban neveztek el pályaudvart, Párizsban viszont Austerlitzről.
Rajta (és fián, a Sasfiókon, valamint két fivérén, Józsefen és Jeromoson kívül) olyan nevek olvashatók a katedrális különféle zugaiban, mint Foch és Leclerc marsallok, Rouget de Lisle (aki a világ talán legvidámabb hangulatú, de egyik legvéresebb szövegű nemzeti himnuszát, a Marseillaise-t komponálta), de itt temették el Vauban marsall szívét is (annak, aki egy kicsit is tájékozott az erődítmények, illetve az építész-hadtörténelem területén, sokat mond ez a név).

Az Invalidusok eredeti épületrészében 1905 óta a Hadtörténeti Múzeum fogadja látogatóit, a nyugdíjas rokkant katonák egy másik, azóta épített és korszerűbb szárnyban kapnak helyet. A múzeumban a jelentősebb állandó kiállítások a két világháborúval, illetve de Gaulle elnök pályafutásával foglalkoznak, na meg a tényleg különleges középkori (XIII. – XVII. századokat felölelő) páncélzat- (talán szakszerűbb lenne a vért szót használni?) és fegyverkiállítás, amely a maga 2500 négyzetméteres össz-területével a harmadik a világon ebben a műfajban.

A központi udvaron, illetve a fősétányon történelmi ágyúcsöveket helyeztek el, amelyek (a párizsi városi folklór szerint legalábbis) azért néznek a Szajna (illetve az azon túl, az Invalidusokkal kábé szemközt elhelyezkedő Élysée palota) felé (ahol ugye a mindenkori köztársasági elnök rezidenciája van), mert így is figyelmeztetni akarják a nagypolitikát, hogy a Köztársaság valódi ura a nemzet, amely bármikor fegyvert ragadhat, ha elégedetlen választott vezetőivel… Tipikus francia hozzáállás: forradalom?! Balhé?! Munkaszüneti nap?! Oké, húzzunk bele!
A környéken a sokéves átlagot messze meghaladó töménységben lehet egyenruhásokat látni, ami ugyancsak természetes. Érdekes volt megfigyelni a katonák (és főleg a katonalányok) arcát, amint ott bámészkodtak a dómban, és nézték a valóban nagy elődök földi maradványait tartalmazó kriptákat és szarkofágokat, majd megszemlélték a legendás kalapot és a szürke felöltőt, amit sajnos elég tré minőségben sikerült csak lefotóznom, lévén hogy golyóálló üveg mögött őrzik…

És hogy visszautaljunk a párizsi metróra, mint ideális közlekedési eszközre: három megálló is a közelben van, amelyektől 120-180 méteres séta után elérheted a bejáratot: az Invalides és a Varenne (13-as vonal), valamint a La Tour-Maubourg (a 8-as vonalon) szavakat keresd a földalatti megálló-térképén. Megéri.

És nem csak a Napóleon-mániákusoknak.