Nem mintha elfogytak volna az érdekességek (vagy a fotók) az izlandi vagy a többi kirándulásokról, de most úgy gondoltuk, hogy – a változatosság jegyében – visszatérünk egy kicsit Dél-Franciaországba, ahol ugyancsak a tavaly jártunk, útban Baszkföld felé, illetve onnan haza.

Szó mi szó, elég furcsa körülmények közepette kerültünk a Provence-ban található Saint-Maximin-la-Sainte-Baume nevű kisvárosba.

Az úgy volt, hogy már visszafelé tartottunk az A54-es autópályán. Úgy délután három óra körül lehetett, s nyilvánvaló volt, hogy valahol meg kell szállnunk. Belőttük magunknak, hogy Marseille magassága lehet az a környék, ahová még úgy tudunk megérkezni, hogy vacsorázni is fogunk, esetleg még körülnézünk, aztán alszunk egy nagyot a következő nap (és a következő ezer kilométer) előtt.

Ilyenkor (mármint olyankor, amikor nem foglalunk előre szállást) az egyik nagy kérdés, hogy hol is töltsük az éjszakát. Házas- és útitársak között roppant hálás vitatéma; órákat el bír tölteni az ember azzal, hogy arról igyekszik meggyőzni társát, hogy egy borászat vagy valami aktuális katonai parádé igenis nagyobb súllyal esik a latban, mint egy képtár, vagy botanikus kert.

Mi egy demokratikus házaspár vagyunk; tényleg igyekszünk egymás ízlését és elképzeléseit figyelembe venni, ugyanakkor én vagyok a nagylelkűbb, ergo többször engedek Csurinak – még akkor is, ha most kézzel-lábbal tiltakozni fog…

No, mindezt csak azért bocsájtottam előre, mert jobban meg fogjátok érteni, ami akkor történt.

Ülünk a kocsiban, tempósan haladunk kelet felé. Csuri az elmúlt húsz percben már harmadszor kérdezte meg, hogy „na, akkor hol fogunk megállni éjszakára?”. A férfiember meg olyan, hogy egyszerre csak egy lényeges dologgal tud (és szeret) foglalkozni, ami jelen esetben a kamionok és a Côte d’Azur felé haladó, szemmel láthatóan öngyilkosságra hajlamos francia családapák által kormányzott személygépkocsik, továbbá motorosok kerülgetése volt, tehát nem tudtam érdemben válaszolni.

Az negyedik alkalommal, amikor (már egy kicsit talán emeltebb hangon) elhangzott a „na, akkor hol fogunk megállni éjszakára?” kérdés, az engem az élet bármelyik pillanatában oly jellemző angyali derűvel odaszóltam Csurinak, hogy nyissa ki a térképet, majd (a tekintetem továbbra is az úton tartva, óriási profizmussal szlalomozva a forgalom többi szereplője között) a jobb kezemmel odaböktem, s teljes férfiúi határozottsággal azt mondtam: itt!

Mondjuk titkon reménykedtem abban, hogy a sors nem egy olyan ipartelepre vezérel, ahol nincs ágy és a  gasztronómia csúcsát egy Snickers-automata jelenti, de mindig is úgy voltam vele, hogy rosszul dönteni kisebb gáz, mint sehogy.

Csuri elővette az útikönyvet, kikereste belőle a Saint-Maximin-la-Sainte-Baume szócikket (életünkben nem hallottunk addig róla), és elkezdte felolvasni a tudnivalókat erről a városkáról, amely nagyjából egyenlő távolságra (kábé 40-50 kilométerre) van Marseille-től, Toulontól és Aix-en-Provence-tól:
– Itt van az a székesegyház, ahol a Jézushoz igen közelállónak mondott Mária Magdolnát eltemették (pontosabban földi maradványait egy szarkofágba helyezték); igen, ő az, akiről egyesek azt állítják, hogy Jézus felesége volt és gyermeket is szült neki (Sárát). Az útikönyv szerint ez a kripta a kereszténység harmadik legjelentősebbje (bármit is jelentsen ez);   

– A környék legnagyobb és legizgalmasabb hetipiacára is itt szokott sor kerülni, szerdánként. Nos, mindez kedd délután zajlott, másnap tehát piacnap!

– A település három szállodája közül az egyik (a Couvent Royal) egy XIV. századi dominikánus kolostorból lett vendégfogadásra átalakítva, konyhája pedig az útikönyv szerzőitől a maximális pontszámot kapta. Ráadásul csak három csillagosnak minősítik, vagyis talán ki is tudjuk fizetni egy éjszakára…
Ezen a Google-térképrészleten itt felül kékkel a szálloda, pirossal a Mária Magdolnáról elnevezett bazilika, sárgával a heti piac helyszínei: utcák és terek.

Mit is tehetnék ezekhez hozzá… Ösztönösen választani tudni kell.