Csurtusékat legnagyobb ellenségeik sem nevezhetnék elvakult temető-rajongóknak, de vannak sírkertek, amelyek még szerintük is megérdemelnek egy-egy sétát. Természetesen a párizsi Szék atyáról elnevezett (hehe, Père Lachaise, persze) ilyen. A közel 45 hektáros területen, az 5500 fa valamelyikének árnyékában a mai napig temetkeznek; ezt nem biztatásként mondom, ne értsetek félre, csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy élő temető – már ha lehet ilyet szólni.

Az erről szóló posztban inkább a képek lesznek a főszereplők, szövegelni nem nagyon fogunk (csak ha már nem bírjuk a hallgatást). Évente átlagosan kétmillió látogatást jegyeznek a statisztikák – ha Párizsban jársz (és főként ha mondjuk április és október között teszed, amikor még kellemes is az idő), egy délelőttöt érdemes rászánnod. Két euróért veszel a bejáratnál egy részletes térképet és felkeresheted kedvenced végső nyughelyét (már ha itt kapott lehetőséget kivárni a feltámadást vagy azt, amiben hite és meggyőződése szerint reménykedett. Esetleg amitől félt – hálistennek nem vagyunk egyformák).
Ez itt a temető déli utcai frontja, a boulevard de Ménilmontant felőli. Igen, ez Párizs – a szemetet ne tessék figyelni.

Vannak itt művészek, politikusok, természettudósok, gasztronómusok, libanoni hazafiak, iráni filmesek, örmény kereskedők, breton homoszexuálisok, zsidó ügyvédek, továbbá Nobel-díjasok, anarchisták, marsallok, diplomaták, hercegek, hasbeszélők, szakszervezeti vezetők, kábszeresek, filozófusok, építési vállalkozók, sportolók… szóval mindenki találhat olyan síremléket, amely előtt elácsoroghat pár percet. Ha a Hupikék Törpikék egymás után csendben elhunynak, szerintem ide fogják temetni őket is (jójó, tudom, belgák a szerencsétlenek, de akkor is frankofónok!).

A teljesség igénye nélkül: Jim Morrison, Sarah Bernhardt, Simone Signoret és Yves Montand, Edit Piaf, Enescu, La Fontaine, Cyrano de Bergerac, Molière, Balzac, Chopin, Proust, Apollinaire, Maria Callas (na jó, az ő hamvait később beleszórták az Égei tengerbe, de síremléke továbbra is itt áll), Delacroix, Oscar Wilde, Héloïse és Abélard, Gay-Lussac, Brillat-Savarin, satöbbi, satöbbi, satöbbi…

A temető (amely a legnagyobb hasonló, intra-muros, vagyis körgyűrűn belüli létesítmény Párizsban) 1804 óta fogadja vendégeit áll a lakosság rendelkezésére. Az első kliens egy harangozó öt éves kislánya volt, bizonyos Adélaïde Paillard de Villeneuve, aki tüdőbajban halt meg és 1804. május 21.-én temették.

Eleinte igencsak nehezen akart telni, hiszen mindentől távol volt, ráadásul egy domb tetején, a párizsiak pedig még holtukban is kényelmesek. A nyitó év végén 13 sír domborult, rá egy évre 44. 1806-ban összesen csak 6 (hat!) temetést regisztráltak, ami nem jelentett kifejezetten pörgő forgalmat – a sírásók az éhhalál küszöbén álltak. 1812 végére a sírhantok száma még mindig bőven ezer alatt volt, ami nyolc évre vetítve igencsak karcsú. Az egész vállalkozás egy tökös marketingesért kiáltott, és fájó hiány mutatkozott PR-esekben is.
Amikor a párizsi önkormányzat (azzal a nem titkolt céllal, hogy kedvet csinál a fővárosiaknak egy korrekt temetkezéshez, illusztris társaságban elöltendő az időt ama harsona megszólalásáig) 1817-ben áthozatta az emblematikus szerelmespár, Héloïse és Abélard, valamint Molière és La Fontaine (ők nem voltak szerelmespár, gyorsan tisztázzuk!) földi maradványait, a sznobok egykettőre rácuppantak a környékre és a temető gyorsan elkezdett betelepülni. Napjainkban hetvenezer körüli a sírok száma, amelyekben úgy 300-350 ezer test, illetve ezek hamvai pihennek.

A nevét egy jezsuita szerzetesről, bizonyos François d’Aix de La Chaise-ről kapta (itt balra fent), aki másodállásban XIV. Lajos gyóntatója volt, s akinek a szolgálati megszólítása volt La Chaise atya (vagyis Père La Chaise, később Lachaise).
Metróval utazván (nem győzzük hangsúlyozni, hogy Párizsban mással nem érdemes közlekedni, a lábunkat leszámítva!) egy nem várt fordulattal a Père Lachaise megállónál kell leszállni; itt a 2. és a 3. vonalak találkoznak, 200 méterre a főbejárattól. Ha ezt elfelejtenéd, adódik még a Gambetta; itt (a temető északi bejáratánál) a hármas vonalnak van a következő megállója; a 3b-vel úgysem fogsz sokat utazni, azt nem is említem. És ha végképp megzavarodtál a sok név miatt, a kettes vonal Philippe-Auguste megállója sincs 200 méternél messzebb a nyitóképen is látható – szerencsés módon nem túl díszes, sőt, kifejezetten egyszerű dizájnú – főbejárattól.
Mi ezen az oldalsón mentünk be, innen a metrómegálló 38 lépésre van. És persze ennyit sem kell megtenni távozáskor, hogy az ember leülhessen egy kávézó teraszára és a bő három órányi temetői bóklászástól eléggé fáradtan egyen-igyon ezt-azt.