Ahogyan azt az előző posztban megígértük, elétek tárjuk a romániai közúti közlekedéssel kapcsolatos, szigorúan szubjektív tanács-gyűjteményünk második, tiritarka csokrát.

A már bevált módszert követve folytatjuk a pontok számozását. Kommenteket szívesen látunk, s ha nyelvezetük és stílusuk bizonyos határokon belül marad, nem fogunk moderálni. Szidni csak a szerzőt szabad, egymást nem.

7.) Romániában  kevés forgalmi tabuval szembesül a közlekedő; ezek egyike a kijelölt gyalogosátkelő (zebra). Az egymással nem túlságosan előzékeny sofőrök meglepő intenzitással taposnak a fékre, ha egy gyalogosról látszik, hogy átkelési szándékot fontolgat magában.

Tanács: ha rendőr van a közelben, még arra is figyelj, hogy a gyalogos átérjen a túloldalra, mielőtt elindulnál; nem ritkaság, hogy megbüntetik azt, aki a távolodó gyalogos háta mögött csorog át a zebrán (ami nagyon sokszor nincs is felfestve, csak a tábla van kitéve!)

8.) Az irányjelzés nem tartozik a közlekedők erősségei közé. Mivel a pszichológusok által az emberi kapcsolatok elemzésénél oly nagy becsben tartott szemkontaktus létesítése a hétköznapi közlekedési helyzetekben nem mindig oldható meg transzcendens tulajdonságok nélkül (Uri Geller biztosan képes lenne a mögötte 40 centire és 120-as tempóval haladó, vadul fénykürtöző bolgár kamionos pupillájába mélyeszteni tekintetét, de ezt a produkciót amatőröknek nem ajánljuk), szóval nincs mese: nagyon kell figyelni kanyarodáskor, sávváltáskor, illetve előzéskor. A rutinos közlekedőkben amúgy is kialakul egy hatodik/hetedik érzék, amely egészen szép esélyekkel megsúgja, hogy az ellenfél (vagyis a többi közlekedő) készül-e kanyarodni, vagy másféle, hasonlóan sokkoló manőverre.

Tanács: Felejtsd el a „De hát nem is indexelt!” típusú és tartalmú, felháborodott érvelést, mert sem a baleseti helyszínelőt, sem a területileg illetékes cigánykirályt, sem a medvét nem fogja érdekelni, a kaszálásból vagy favágásból lovaskocsin hazafelé tartó munkásemberekről nem is beszélve.

9.) A lámpák beállítása sem pont olyan, mint ahogyan azt itthon megszokhattuk. Ahogyan azt többször észleltem: a zöldről a pirosra történő váltáskor a sárga sokszor csak 1-2 másodpercet világít, és nagyon könnyen azon kapod magad, hogy vérpiroson mentél át; fordított irányban pedig (tehát pirosról zöldre esetben) a legtöbb lámpánál nem is használják. Ez automatikusan azt is eredményezi, hogy ha netán első vagy a sorban és nincs olyan reakcióidőd, mint egy elsőosztályú LCD monitornak vagy Genosse Schumachernek, akkor máris rád fognak dudálni.

Tanács: Ne az itthoni rutinnal közelítsd meg a lámpás kereszteződést („Ilyenkor még gyorsítok egy kicsit és még átérek narancsssárgán”); roppant kellemetlen lesz, ha az előtted haladó spíler hirtelen lefékez, vagy ha a keresztforgalom (esetleg a gyalogos) már megkapta a telizöldet és te padlógázzal robogsz a találkozás felé.

10.) A román főutakon való közlekedés minden autósnak megadja azt az esélyt, hogy élesben, száz százalékos hitelességgel átélje Spielberg „Párbaj” című örökbecsű darabja főszereplőjének életérzését; Dennis Weaver bőrébe bújva bármelyikünk végigélheti, milyen érzés, ha egy 30-40 tonnás kamion szemmel láthatóan az életedre tör.

Tanács: ne packázz a kamionokkal, ne utánozd őket és ne hívd ki őket versenyre. Nyugodj bele, hogy nekik külön védőangyaluk van (illetve – ami még biztosabb – CB-jük, amivel értesítik egymást, hogy mikor és hogyan lehet előzni); az az előzés záróvonalon, kanyarban, szerpentinen, hegynek fel, ami elsőre talán vérfagyasztó merészségnek tűnik részükről, lehet, hogy higgadt mérlegelés és az előtte haladó kollégája információjának együttes terméke.

11.) Traffipax. Hát igen, az örök probléma. Úgy vettem észre, hogy sokkal több van belőlük, mind idehaza. Nem huzigáltam strigulákat, de úgy tűnt, hogy – nagyjából persze – úgy 70-80 kilométerenként van egy, zömük települések belterületén. Nagyon keményen veszik az ötvenes határt – ha belefutottál, tapasztalni fogod, hogy a nálunk megszokott 15-20 százalékos tűrési köszöb (50-nél 60-62-re, 70-nél 82-85-re beállított érzékelővel) alacsonyabb; nem hallottam hivatalos véleményt, de bukarestiek esküsznek rá, hogy 10 százaléknál ott már villan a vaku, a kiszabott büntetések pedig lassan elérik az itthoni alkalmazott összegeket (több tízezer forintnak megfelelő RON).

Tanács: Mint annyi más területen, itt is hasznos a helyiek, illetve a kamionok dinamikáját megfigyelni. Ha van például egy nyílegyenes, jó minőségű burkolattal ellátott szakasz, ahol megítélésed szerint lazán lehetne mondjuk százhússzal is menni, de a lokális versenyzők érthetetlen módon 80-90-nel poroszkálnak, ne szidd az édesanyjukat és ne kapcsolj vissza reflexből hármasba, hogy egy huszáros lendülettel megelőzd a beszarinak vélt hazaiakat; nagyon valószínű, hogy egy tréfás kedvű közlekedésrendész hamarosan fel fog kérni, hogy járulj hozzá a román államkincstár bevételi oldalának gyarapodásához. És ha – további intézkedésig – nem tartja vissza a jogsidat, még meg is köszönheted.

12.) Ugyancsak alapszabálynak minősül, hogy minden úton (főleg városokban, de országúton is) annyi autó halad, amennyi éppencsakhogy elfér. A sávok felfestésével sok helyen nem is bajlódnak, ami például Bukarestben (ahol azért vannak nagyon széles utak is), olyan helyzetet eredményez, hogy egy – saccra – négysávos úton hat oszlopban is haladhatnak a kocsik, amire egy-egy kereszteződés vagy komolyabb körforgalom még rátesz pár lapáttal. Ha nincs sok autó, akkor az a kevés (mindkét irányban) az út közepén fog haladni, ami – teszem azt – egy magashegyi hágón különös érzéseket ébreszt a szembejövőben. Csuri fogalmazta ezt meg az olaszokkal kapcsolatban (de érvényes a románokra is): olyan a közlekedés folyama, mint a víz: ahol van egy kis hely, rögtön kitöltik.

Tanács: fel kell venni a helyi ritmust és a tempót, mert különben soha nem fogsz megérkezni a célállomásra. A romániai utakon nem feltétlenül udvariatlanabbak az emberek, mint itthon, csak mások a szokások. Azt például kifejezetten a javukra kell írnom, hogy nem láttam elkékült arccal, kidagadó nyaki erekkel egymásra üvöltő, az öklüket rázó, baseball-ütőket az ülés alól előrántó sofőröket, még nagyon meleg helyzetekben sem.

Persze ott is elröppen egy-egy keresetlen beszólás az ellenfél édesanyjának erkölcseit firtatandó, vagy a legváltozatosabb (általában vérfertőzést és/vagy nekrofíliát érintő) szexuális játékokra történő felhívás, de ezek jelentős része pár másodperc múlva vigyorba és egy legyintésbe fullad. Nem annyira haragtartók, mint mi – legalábbis ez volt a benyomásom. Nekik nem volt Mohácsuk, hogy az aktuálisabb belpolitikai frusztrációkról ne is beszéljünk.

13.) A rendőröknek valamivel nagyobb a tekintélyük, mint itthon, ugyanakkor mintha kevésbé izmoznának, mint magyar kollégáik. A latin hozzáállás a rendfenntartásban is megmutatkozik; hamar belátják például, hogy egy-egy nagyvárosi dugóban túl sok lehetőségük nincs a helyzet normalizálásához (ehhez tudniillik nem rendőriskola kéne, hanem legalább egy MBA diploma varázsló szakon a roxforti szakiskolában). Megintcsak bukarestiek elmondása szerint a megvesztegethetőségük távolról sem olyan fokú, mint a hírük; persze van olyan egyenruhás, aki nem tud ellenállni a forgalomban levő hazai vagy külföldi bankjegyek csábításának, de állítólag annyi a rejtett kamerás újságíró és sima állampolgár, hogy óriási a félelem a lebukástól és attól, hogy valamelyik esti híradóban a család (és a főnökök) végignézhetik, amint svarcban megkeres 50 eurót.

Tanács: azt, hogy megérezd: melyik rendőr fogja szemrebbenés nélkül eltenni a felajánlott készpénzt és melyik hívja azon nyomban az ügyészséget – nos, szerintünk ezt nem lehet tanulni; ezt megérezni születni kell. Sajnos, nem segíthetünk. De ha normálisan viszonyulsz hozzá és mondjuk egy craiovaitól nem kéred számon az első tíz másodpercben, hogy nem beszél magyarul – sokat segíthet.

Ismerek olyan esetet, amikor a gyorshajtó magyar hirtelen ötlettől áthatva előkapta BKV-bérletét és meglobogtatva elhitette, hogy ő is rendőr; a határokon átnyúló szakmai szolidaritás győzedelmeskedett és a magyar „kollégát” egy szóbeli figyelmeztetéssel elengedték. Olyat is hallottam, hogy hasonló célzattal egyesek bevásároltak magyar rendőr-karjelvényeket és osztogatták a traffipaxosoknak. De ezek nem tippek, csak sztorik!!!

PS: Ha valaki éppen Romániába készülődne és pont most szeretne elkezdeni rendőri karjelvényeket vagy BKV-bérleteket gyűjteni , lehet, hogy ismerek valakit, aki tud segíteni. Részletes információk a szerkesztőségben.