A szigetországok mindig is hordoztak magukban valami furcsát – legalábbis a kontinenslakók szemében. Az, hogy az egykori brit gyarmatbirodalom, valamint az erre rímelő anglomán/anglofón országok jelentős részében a mai napig a rossz oldalon közlekednek, köztudott. De ki gondolta volna, hogy egy teljesen hétköznapi ír szállodai szoba is tud szolgálni meglepetésekkel?

Az utazó megérkezik a dublini hotelbe (az ottani kocsma-, akarom mondani étteremnegyed, vagyis a Temple Bar közvetlen szomszédságába), és máris meglepetés éri: a teljes személyzet (a recepcióstól a londíneren keresztül a takarító kislányig) ká-európai. Lengyel barátaink totális etnikai túlsúlyát csak egy-egy kósza magyar szó hígítja; a semmi mással össze nem téveszthető hazai nyílt e, illetve a kőkemény k hangok kellemesen illeszkednek a Visztula-parti scs, zs és dzs összetett mássalhangzók nagyon nem angolos világába. Nincs ezzel semmi baj, de ha azért jöttél volna az ír fővárosba, hogy nyilvános helyeken Swift, Joyce vagy Oscar Wilde munkanyelvét gyakorold, hát van egy rossz hírem.

Persze a vendégmunkások általában elég jól beszélnek angolul (még véletlenül sem fognak a megrendelt sör helyett például Fantát hozni), de a kiejtésed nem a segítségükkel fogod a tökéletességig csiszolgatni.

Belép az ember a szobába és körülnéz, majd besiet a fürdőszobába. Látszólag minden a helyén: vécécsésze, kád, csapok. Az első mókásabb meglepetés a vécéhasználatot követi. Nézed, hogy hol a francban van a lehúzózsinór, de nem találod. Gombot sem látsz, na meg öblítőtartályt sem. Már-már kikiáltanál a párodnak, hogyaszongya: te, innen ellopták a víztartályt! S közben a gondolatok lázasan kergetik egymást domború homlokod mögött, s tompa fájást vélsz felfedezni a tarkód környékén: hogy fogom én ezt elmagyarázni a lengyel recepciósnak és benyeli-e ezt a hihetetlen történetet az itteni rendőrség?!
Mielőtt azonban – talán feleslegesen? – felizgatnád a társad, jobban szemügyre veszed a vécé környékét és jé! felfedezel egy kilincset.

Igen, egy kilincset, amelyhez nincs ajtó (egy icikepicike sem), viszont hívogatóan ott áll ki a falból, háromarasznyira a budi mellett. Mit tesz ilyenkor egy vállalkozó szellem, egy olyan nemzet gyermeke, amely egy Kőrösi Csomát, Gábor Zsazsát meg Kittenberger Kálmánt adott a világnak? Hát persze, hogy összeszorítja a fogát és rányit a kilincsre.

És láss csodát: a víz zubogva teszi a dolgát.

Ezzel hát megvolnánk! – önti el kebled a büszkeség. De a felfedező szellem kiszabadult a palackból, s érzed: a fürdőszoba tartogat még szurprájzt. És nem tévedsz.

Odalépsz a kádhoz és szemügyre veszed a csapot. Igen, ez már keverőcsap, ellentétben például azzal a londoni szállodával, ahol a múltkor jártál és ahol bizony ezt a vívmányt (mármint a keverőcsapot) még nem ültették át a gyakorlatba; a hideg, illetve a meleg víz külön-külön csapon érkezett és választhattál, hogy vagy a jéghideg alá tartod a kezed, vagy leforrázod.

Nem, itt egyetlen csap volt, de a tekerőkkel volt egy kis gond. Első látásra normálisnak tűntek: a baloldaliból zöld pöcök áll ki, jobboldalin még piros színt is felfedezhetsz, na meg számokat. Nosza, tekerjünk egyet rajta.

Tekersz, és nem történik semmi. Tekersz még egyet, dettó. Illetve annyi változás észlelhető, hogy előbukkan egy kis kék gyűrű.
Kezelésbe veszed a bal oldalit, és az normálisan látszik működni: jön a víz. A hideg víz. A francba! – gondolod –, azt bezzeg nem írták le a nyomorult honlapjukra, hogy csak hideg víz van! Már-már fogalmazod magadban a panaszlevelet (lengyelül), de egyszer csak átérzed, milyen csodálatos érzés tölthette el annó Archimédeszt (ugyancsak a kádban), amikor rájött arra a bizonyos törvényre: elforgatod ismét a jobb oldali csapot, és a víz elkezd melegedni! Bizony: a jobb oldalon a hőmérséklet-szabályozó van, a bal oldalon maga a vízcsap. De (ellentétben az eddigi keverőcsapokkal, amikkel találkoztál) mindkettő tökegyformán néz ki, eltekintve persze a színes pöcköktől.

Elégedetten lépsz ki a fürdőszobából, s úgy érzed magad, mint egykori, nagyon távoli ősöd a sikeres vadászat után.

Egy óra múlva (miközben te az ágyon heverészve a TG4 nevű, és az igen vicces hangzású ír nyelven adó tévécsatornán nézel egy műveltségi vetélkedőnek tűnő műsort és nagyon szurkolsz annak a szimpatikus, szakállas manónak kinéző embernek), párod, aki nem bír magával és folyton tisztálkodni akar, kikiált a fürdőszobából: a fene egye meg, mégiscsak kellett volna hajszárítót hozni! Immáron rutinos felfedező vagy, ezért nem jössz zavarba, nyugalomra inted és kinyitsz minden szekrényt és fiókot.

Elszántságodat siker koronázza: az egyik becsukott fiókban ott az odacsavarozott testű hajszárító! Tökéletesen használható ott helyben, csak persze elvinni nem lehet 60 centinél messzebbere, hacsak nincs nálad egy kisebb szerszámkészlet vagy minimum egy Leatherman. Nálam volt, maradjunk ennyiben.

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy a fali csatlakozók háromlyukúak, de erre készültél: szerencsére a magaddal hozott, angol szabványú átalakító 95%-ban kompatibilis vele, úgyhogy már csak azon spekulálsz, hogy a 240 volt csak egy kicsit nagyobb, mint az otthoni 220. A telefontöltőid közül az egyik gond nélkül veszi az akadályt és úgy tűnik, a fényképezőgép sem fog végzetesen lemerülni.

Az ablakot sajnos nem fotóztuk le, pedig az is érdekes: valami roppant összetett rugós-sínes-csuklós megoldással lehet alsó-bukóra nyitni, de csak úgy, ha megnyomod a szinte észrevehetetlen, push feliratú gombot, amit a kreatív feltaláló az ablaktok egyik rejtett mélyedésében helyezett el.

Ezek után elégedetten felkerekedtünk, meginni a jól megérdemelt első Guinnesst.