Baszkföld – a gernikai tölgy

Minden országban akad olyan látnivaló, amelyet száz útikönyv közül száz bízvást a „kötelező” címkével fog ellátni.

Csurtusék meg gyarlók: bármennyire is hajlamosak vagyunk olykor döngetni a mellkasunkat, hogy mennyire alternatív és formabontó arcok vagyunk, meg hogy bennünket nem érdekelnek az ezerszer lerágott idegenforgalmi csontok (a frászokat nem!), úgy látszik, hiányzik belőlünk az ilyen fokú „csakazértsem!” dac.

Igen, Gernikáról beszélek.

Ha az ember egyszer már végigautózott fél Európán és betette a lábát Baszkföldre, már csak a tehetetlenség is elviszi ebbe a 16 ezer lakosú baszk kisvárosba, amely 74 évvel ezelőtt akaratán kívül vált világhírűvé azáltal, hogy a spanyol polgárháborúban a „nemzetiek” oldalán szerepet vállaló náci Kondor Légió lebombázta a hetivásározó helyi parasztokat.

A bombázás hátteréről és annak valódi következményeiről több verzió is kering a szakértők között; ez nem az a blog, hogy ezeket végigvegyük. A történet sokáig többé-kevésbé hivatalos változatáról itt olvashattok egy rövid cikket, a tudományosabb-kétkedőbbről pedig ebben a kiváló posztban.

Gernika (spanyolul Guernica) azonban nem csak a Luftwaffe véres ujjgyakorlatáról vagy Picasso nevezetes festményéről híres (amelynek egy reprodukciója itt, az egyik gernikai utcán is látható; felirata: “Guernica” Gernikának), noha egy betelefonálós kvízjátékban kétségtelenül ezek szerepelnének az ezerforintos kérdések között. Amiről mai posztunk szól, az a Gernikai Tölgy, amely a bizkaiai megyei, illetve a gernikai (egészen pontosan: a gernika-lumói) helyi címerben is szerepel. A város hivatalos neve ugyanis Gernika-Lumo, mert két település összeolvadásából jött létre.

Ha hinni lehet a történelmi forrásoknak, a baszkok világéletükben betegesen vonzódtak a tölgyhöz; nem kell tehát csodálkozni azon, hogy évszázadokon keresztül jóformán minden baszk település határában volt egy ilyen fa, ahol a falu öregjei rendszeresen összejöttek megbeszélni a fontosabb helyi dolgokat: az állatállomány növekedését, a babtermés helyzetét, vagy azt, hogy milyen módszerrel lehet a leggyorsabban elvágni azon idegen adóbehajtók torkát, akiket a Baszkfölddel szomszédos területek uralkodói folyamatosan odaküldtek zaklatni a békés helybélieket.   

Amikor a XII.-XIII. században a helyi önkormányzati rendszer kezdett megszilárdulni, a Baszkföldet felváltva tulajdonló aragóniai, kasztíliai, navarrai, galíciai (nem ARRÓL a Galíciáról van szó!) és francia főrendek egymás után rájöttek arra, hogy ezek a baszkok egészen normális fazonok és szót lehet velük érteni, de van nekik egy rögszméjük, amit ha az idegen politikai elit elfogad, különösebb problémát nem fognak okozni. A baszkok tényleg nem voltak telhetetlenek: csak annyit kértek a mindenkori uralkodótól, hogy a Gernika városa mellett található ősi tölgyfa alatt tegyenek esküt arra, hogy az ősi baszk szabadságjogokat fenntartások nélkül tiszteletben fogják tartani. 

Nagy Alfonztól Erős Sanchón keresztül Katolikus Ferdinándig és II. Izabelláig nagyjából mindenki osztott-szorzott és arra a következtetésre jutott, hogy a békesség megér egy hosszú víkendet a bizkaiai tájakon, ahol az ügyeletes tölgyfa alatt tök komoly arccal megesküdtek, hogy a baszk politikai és gazdasági autonómiát (az egyszerűség kedvéért nevezzük így az elég komplikált, hagyományos belső jogrendszeren alapuló önrendelkezést, az Euskal Foruak-ot) érintetlenül hagyják. Ezt a szerepet (mármint az eskü helyszínét) 1512-től a gernikai tölgy vette át.

Az Euskal Foruak mellesleg a modern képviseleti demokrácia egyik minta-intézménye volt. Állítólag az USA alkotmányát a középkori baszk önrendelkezési normák alapján dolgozták ki; John Adams, a második elnök a baszkok (illetve a belső jogrendjük) nagy rajongója hírében állt.

No, a lényeg: eddig a tölgy négy generációját tartják számon; a baszk kormány speciális kertész-teamet tart fenn, amelynek kizárólagos feladata annak biztosítása, hogy a történelmi fa jól érezze magát és mindig legyenek nevelhető hajtásai meg csírázóképes makkok a kincstári sufniban, hiszen a kontinuitás nem kizárólag a dáko-román elmélet sarokpontja, hanem a gernikai tölgyé is.

1.) Az „eredeti”-nek nevezett fa 1740-ben száradt ki (állítólag az 1290-es években ültették); ennek (tudtommal) nincsenek meg a maradványai, viszont legalább százezer festményen, grafikán, rézkarcon, freskón, díszüvegen és litográfián látható.

2.) A második 1742-től 1892-ig élt; speciális vegyszerekkel kezelt maradványai láthatók a mai napig a Baszk Országgyűlés (a Batzar Nagusiak) épületének a kertjében, ezekkel az oszlopokkal körülvett díszhelyen. Ezt a példányt 1811-ben kénytelenek voltak kiásni és pár tucat méterrel odébb újraültetni, mert betegeskedett;

3.) A harmadik generációt (roppant előrelátóan) 1853-ban kezdték egy pedigrés makkból nevelgetni, majd 1860-ban ültették ki véglegesnek szánt helyére. Úgy tűnik azonban, hogy a gernikai mikroklíma nem kedvez a tölgyeknek, mert ez a példány (miután csodával határos módon túlélte például az 1937-es bombázást) a múlt század nyolcvanas éveinek elején kapott egy gombafertőzést. A látvány elég lehangoló volt (alig maradt ép levele, azok is megbarnultak és összepöndörödtek), minek következtében az illetékesek félreállították, hogy ne rontsa a nem
zeti önazonosság-tudatot. A beteg fa amúgy egészen 2004-ig vegetált, míg végül elpusztult, noha komoly összegeket költöttek a gyógyítására;    

4.) Végezetül a negyedik (ma is élő és szemmel láthatóan viruló) generációról szólunk, amely 1986 óta tölti be a nemzeti szimbólum szerepét; amikor a harmadik tölgy végleg kiszáradt (2005 elején), ezt a negyediket odaültették a helyére, ahol a mai napig látható; lehet ám, hogy nem volt valami bölcs döntés, mert ha a fertőzés megmaradt a talajban, ez is elkaphatja, de ez részemről csak okoskodás, kormányalkalmazott baszk kertészek csak nem csinálnának ekkora marhaságot egy össznemzeti jelképpel…

A városban sokfelé ilyen, tölgyfalevelet ábrázoló irányjelzőket helyeztek el az úttestbe és a járdákba ágyazva, amelyek a tölgyfa felé terelgetik a turistákat.
A tölgy előtti/alatti eskütétel szokása annyira megmaradt az elmúlt évszázadok során, hogy a Baszk Autonóm Közösség (Euskal Autonomia Erkidegoa) kormányának első embere (a miniszterelnök, ottani szóval a Lehendakari) a mai napig itt fogadja
meg a ciklus legelején, hogy a nemzetét fogja szolgálni. A legfrissebb lehendakari, bizonyos Patxi López (itt jobbra) hangulatnyit változtatott a régi szövegen, mert amikor 2009 májusában letette az esküt, az első sort egyszerűen kihagyta.

Magyarázat: az első sor úgy hangzott, hogy „Isten előtt megalázkodva” (Jaungoikuaren aurrean apalik), Patxi barátunk viszont az Euskadiko Ezkerra (Baszkföldi Baloldal) tagja, s mint ilyen, szerinte az Istenre való mindenféle hivatkozás a templomokba való. Ja, és nem a Bibliára esküdött (mint elődei), hanem a baszk autónómia-nyilatkozatra.

Amúgy utánanéztem és bizony kicsit csalódtam benne: blogját spanyolul vezeti… Gondolom, az ilyen apróságokért is szerepel évek óta az ETA halállistáján.

A tölgyfa (a régi és az aktuális egyaránt) a baszk parlament épülete (a Batzarretxea) közvetlen szomszédságában vehető szemügyre. Túl nagy rendőri-biztonsági készültség nem érzékelhető a környéken, mindössze a baszk rendőrség, az Ertzaintza egyik Passatja parkol előtte, rendszámtábláján ezzel a furcsa alakú E betűvel. 

A baszk kormány előszeretettel ajándékoz a baszk diaszpórának olyan hajtásokat, amelyek a történelmi tölgyből származnak. A gesztus kétségtelenül intenzív érzelmi összetevőjén túl az sem lehet utolsó szempont, hogy nem kerül semmibe, ami a gazdasági világválság időszakában különösen méltányolandó.

A tölgyfalevél pedig olyan baszk nemzeti szimbólummá vált, amely országbrandként is működhetne – már ha lenne országuk…  

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.