A vajdahunyadi kút legendája

Természetesen Vajdahunyad várához is kapcsolódik egy-két legenda; ezek közül ma a várudvaron látható kút köré font történetet meséljük el nektek. Persze garancia nincs, hogy minden száz százalékig úgy történt volna, ahogyan itt alant olvashatjátok, de a lényeg változatlan. Na meg a szájhagyományban pont az a szép, hogy nem dogmák és axiómák felsorolása; sok ilyen, betonba öntöttnek kikiáltott okosságot ismerünk és (ami bennünket illet) nem nagyon szeretjük őket…

Na de hagyjuk az unalmas bölcselkedést és lássuk inkább a mesét:

Úgy szól az 550 éves legenda, hogy egyik csatájából Hunyadi jó csomó török fogollyal tért vissza a várba. A nagy hadvezér – eléggé anyagias természetű lévén, meg hát mindenki a piacon vásárol – először is utánanézetett, hogy a foglyok közül ki származik jó (azaz gazdag) családból, merthogy ezekért bizony kemény váltságdíjat lehetett kérni. Második körben kiválogatta közülük azokat, akik versenyképes szakmával és EU-konform képesítéssel rendelkeztek: fegyverkovácsok, lószakértők, orvosok, szoftveresek, ECDL-bizonyítvány, ilyesmi.

Harmadik válogatási szempont volt a nyelvtudás: a több nyelvre kiterjedő, államilag elismert, szakmai anyaggal bővített C típusú nyelvvizsga roppant hasznosnak bizonyult akkoriban, amikor Hunyadi (és később Mátyás) seregei a Felvidéktől Boszniáig, az osztrák területektől Bulgáriáig és Havasalföldig hol itt, hol ott csatáztak, és minél több nyelven tudták elmondani, hogy „ha nem mondod meg nagyon gyorsan, hol az arany, felnégyeltetlek!”, annál sikeresebb (és gazdaságosabb) hadjáratot tudhattak maguk mögött.

Szóval a foglyok egyre csak fogytak, mígnem maradt három szerencsétlen lúzer, akiknek se gazdag rokonuk, se diplomájuk, se Rigó utcai nyelvvizsga-bizonyítványuk nem volt. Nosza – ráncolta homlokát a későbbi nándorfehérvári hős –, veletek meg mi legyen?

Miközben erősen gondolkozott, pont arra sietett a nej, Szilágyi Erzsébet, aki (merthogy a levélírás ideje még nem jött el) éppen nagyhangon veszekedett az egyik szolgálóval, lévén, hogy nem volt friss víz a konyhán. Hunyadinak ekkor beugrott a nagy ötlet: maga elé rendelte a három reszkető rabot és a következő, szerinte teljesen korrekt üzleti ajánlatot tette:

– Ha ide – és a várudvarra mutatott – egy olyan kutat ástok, ahonnan folyamatosan jó minőségű ivóvíz nyerhető ki, szabadok vagytok. Nem érdekel, hogy két hét vagy két év alatt jön össze; a lényeg, hogy víz legyen és azonnal megkapjátok a menlevelet; még egy-egy lovat és GPS-t is adok, nehogy eltévedjetek hazafelé!

A törökökkel madarat lehetett volna fogatni örömükben, amíg meg nem kocogtatták a várudvar talaját és nem konstatálták, hogy az bizony tömör szikla. Egy kicsit (?) elszontyolodtak, de aki ismeri őket, az tudja, hogy kemény csávók ám ezek, nagyon tudnak küzdeni, ha muszáj.

Valljuk be: itt muszáj volt.

Hunyadi nem vázolta ugyan, mi történik, ha nem vállalják, de a törökjeink világlátott emberek voltak és a fantáziájukkal, valamint tájékozottságukkal sem volt semmi baj.

Nekiláttak tehát és időt, energiát, valamint szerszámokat nem kímélve először is elkezdték feltörni a kábé 4-6 méter vastagságú sziklát, majd az alatta levő nagyon kemény talajba  egy oltári mély lyukat ástak a várudvaron, vizet keresve. Nem lehetett valami szórakoztató meló, de legalább volt valami célja az életüknek, és a nagyon okos emberek azt mondják, hogy ez a legfontosabb ezen az árnyékvilágon.

Hát, nem tudom…

No, nem húzom tovább az időt: a három legény 15 év, 4 hónap és 5 nap után, valamint 29 és fél méter mélységben végül kristálytiszta vizű forrásra lelt. Kicsit megviselt állapotban bár, de ünnepélyesen átadták a kutat, összecsomagolták a kis motyójukat és csillogó szemmel, várakozva készen álltak arra, hogy – az ígéretnek megfelelően – átvegyék a lovat, a GPS-t és menjenek Allah hírével a messzi-messzi Anatólia felé.

Egy apró, bár nem elhanyagolható bökkenő azonban közbejött: mindez (mármint a kút befejezése) az 1460-es évek végén történt, s Hunyadi ekkor már régesrégen a túlvilági csatatereken hajkurászta a törököket, a vár úrnője pedig (aki annó az egész kútmizériát elindította azzal az ominózus veszekedéssel) rövid hezitálás után bizony úgy döntött, hogy a férje által tett ígéret rá nem vonatkozik, úgyhogy a törököket nemhogy elengedte volna, de vissza is zárta a tömlöcbe (más források szerint ennél is bunkóbb volt: le is nyakaztatta a három nyomorultat). Ez minimum szerződésszegés, s mint ilyen, nem illik egy magyar főúrnőhöz.

A várban valóban látható egy régi török felirat, amelyről sokáig az a romantikus hír járta, hogy „Vized van, lelked nincs!” jelentéssel bír, de pár száz év elteltével akadt egy szakember, aki vette a fáradtságot és lefordította, úgyhogy ma már tudjuk, hogy ez áll rajta: „Ezt Hasszán írja, aki a templom melletti várban a gyaurok foglya”.

A feliratot tartalmazó kőlap jelenleg már nem a kúton van, hanem a várkolostor egyik falán, ami ottjártunkkor le volt zárva, ezért sajnos fotót nem tudok prezentálni.

Szilágyi Erzsébet ugye Mátyás királyunk édesanyja, s mint ilyen, főhajtást érdemel, de ha ezt a köcsögséget tényleg megcsinálta azzal a három török fogollyal, akkor Mátyásnak (a kellő tisztelet mellett) csak annyit üzenek szemrehányóan: Anyád! 

4 hozzászólás

 1. lorgerm — 2011-04-13 09:14 

Nagyon tetszenek ezek a “történelem órák”. Jó lett volna, ha anno ilyenek lettek volna suliban, akkor hamarabb szeretem meg ezt a tantárgyat. Köszi!

 2. Gloria Mundi — 2011-04-16 20:25 

Tuti rágalom :-)
Szegény Szilágyi Erzsébet ilyet biztos nem csinált … Olyan szépeket tud áriázni a Hunyadi Lászlóban … :P

 3. oLdmAn — 2011-07-20 12:56 

A rossznyelvek szerint a La Grange ária zenei előképe úgy keletkezett, hogy Szilágyi Örzsébetnek a törökök lábára lökték az ominózus kőlapot. A nyakazás ezután már csak logikus következmény volt….
Csatlakozom *logerm* véleményéhez: csudaklassz történelemóra volt! Kösz!

 4. tib0ru — 2011-07-26 19:08 

Köszönöm az elismerő szavakat, maradjatok olvasónk!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.