Bolyongásaik során Csurtusék már találkoztak egy-két folyóval, patakkal, tóval és forrással, de viszonylag rövid tanakodást követően egyhangúlag (egészen pontosan 2:0 arányban) megszavazták, hogy a dél-albániai Syri i Kaltër (Kék Szem) ott tanyázik az élmezőnyben, s ezen a helyezésen még a környéken fellelhető több köbméternyi szemét sem tud rontani.

A Gjirokastërtől a görög határig húzódó Mali i Gjere hegység délnyugati lábánál, Sarandëtől úgy 20 kilométerre enyhén északkeletre, a szép nevű Mesopotami településtől nem messze (innen csak 15 kilométer a görög határ!) található Albánia egyik természeti csodája, a helyi nyelven Syri i Kaltër-nek, vagyis Kék Szemnek nevezett forrás, illetve látványosság.

Amikor az emberek többsége azt a szót hallja, hogy „forrás”, óhatatlanul egy csordogáló, szelíden bugyborékoló kis vízerecske képe ugrik be, amely jó esetben patakban végződik, és ha az ember odatartja a kulacsát, jó pár másodpercnek kell eltelnie ahhoz, hogy megteljen.

Nos, ők elég komoly meglepetésben fognak részesülni, mert az a látvány, amiről beszélünk, inkább hasonlít egy nagykörúti csőtörés által biztosított vizuális élményre, azzal a különbséggel, hogy itt – bármennyire is fájó – nem fogtok aluljárókba zuhant autókat és a besüllyedt aszfaltba süppedt villamosokat látni, a fejüket gondterhelten vakargató, erősen dohányzó és Fővárosi Vízművek feliratú, piszkos kezeslábast viselő szakikkal a gödör körül.

A Kék Szem szűkebb környezetében (úgy egy ötszáz méteres sugarú körön belül) mintegy húsz, különböző vízhozamú forrás tör a felszínre, amelyek között a Syri a bajnok: másodpercenként 6-7 köbméter kristálytiszta, 11-12 fokos víz zubog fel olyan erővel, hogy a körülbelül nyolc méter átmérőjű forrás közepén a víz jó tíz-tizenöt centinyit megemelkedik. Az itteni források össz-hozama meghaladja a másodpercenkénti húsz köbmétert, ami – röpke számológépes segítség igénybevétele után – arra az eredményre vezet, hogy óránként legalább 72 (hetvenkét) millió liter, ivóvíz tisztaságú hákettőó folyik el szanaszét az erdőben, részben ezt a folyót alkotva.

• Csak azért nem számolom ki, hogy ez naponta vagy havonta mennyi, mert nem szeretném, ha a blogot a szárazabb, vízhiányos területekről olvasók lefordulnának székeikről, s ezáltal a jövőben értékes kattintásokkal lennénk szegényebbek, amíg fel nem épülnek a megrázkódtatás okozta sokkból.

Többször megpróbáltak már búvárokkal utánajárni, hogy milyen mélyről is származik (albán légelhárításról már hallottam vicces poénokat, és szívesen megnéznék egy tiranai harcibúvár-bevetést is), de olyan erős a felhajtóerő és a sodrás, hogy 50 méter után feladták. A turisták kedvenc szórakozása (már a nejlonzacskók és a sörösüvegek szétdobálásán kívül), hogy a forrás felett speciel erre a célre kiépített kis toronyból lebámulnak, majd beledobnak egy öklömnyi követ, amely az esetek többségében nem süllyed el, hanem – mintha parafából lenne – a víz kisodorja a partra.

Feltételezik, hogy mélyen a föld alatt egy olyan elképesztő nagyságú és komplexitású barlangrendszer található, amely mellett Aggtelek és környéke csak nevetséges gilisztajáratnak tűnik, ami – figyelemmel a környék geológiájának mészköves összetételére – nem is tűnik hülyeségnek.

Az elnevezés teljesen logikus: a forrás közepe sötétkék, s a széle felé haladva szépen átmegy türkizbe, zöldeskékbe, majd világoszöldbe, tényleg mint egy szem.

A diktatúra idején az innen származó vizet (egy, 1958-ban felépített kis palackozóüzem jóvoltából) kizárólag Enver Hodzsa és az albán komancs establishment fogyaszthatta. Vélelmezem, hogy ebben a létesítményben az utolsó dugaszoló szakmunkás is minimum őrnagyi rendfokozattal rendelkezett a helyi titkosszolgálat, a Sigurimi bérlistáján. A negyven éves elzártságnak vannak (azaz inkább voltak) pozitív hozadékai is: a környéket sokáig nem barmolták szét a látogatók, elvégre ki a fenének volt kedve golyót kapni a fejébe csak azért, hogy közelről megnézzen egy forrást?

Ha sikerült elhelyezned a kocsidat a meglehetősen rusztikusra sikeredett parkolóban, elkerülted a szép számban jelenlévő kóbor kutyákat, szétdobált csontokat és pillepalackokat, már csak néhány lépés és elérkezel az étteremhez, ahol a választékot nem nevezném bőségesnek ugyan, de annál finomabb. És akkor most elvesszük a saját kajablogunk kenyerét (figyeltétek ezt a játékos szófordulatot?), és beszámolunk arról is, hogy mit ettünk a helyszínen.

A kajaválaszték gyakorlatilag kétfajta frissensültből áll: az innen nem messze található pisztrángtenyészet halai, illetve a már említett bárány jelentik az alapanyagot. A pincérrel nem is kellett sokat beszélgetni (elég nehéz is lett volna, tekintettel a szegényes albán szókincsünkre): kértünk egy adag halat (mutattuk a cikázását a kezünkkel) és egy bárányt (én szégyenkezve bár, de bégettem egy kicsit; az éhség nagy úr).

A környéken elég nagy volt a nyüzsgés (gyereknap közeledett, tele volt minden iskolások csoportjaival). Itt is észlelhettük, hogy az albánok Greenpeace-génjei még elég fejletlenek, mert a gyerekek kísérői (tanárok és/vagy szülők) szemrebbenés nélkül beledobálták a mellettük/alattuk folyó patakba nemcsak a csikkeket, hanem a kiürült üdítős- és cigisdobozokat, valamint az ételmaradványokat is; ezek után biztosan senki sem csodálkozik, ha elmondom, hogy a srácok kedvenc szabadidős szórakozása a kólásüvegek széttörése volt a patak kövein, a pedagógusok derűs szemlélődése mellett.

Szóval a kaja jó volt, emberes adag (főleg a bárány, amint az itt fentebb is látható), de az albániai viszonyokhoz (de tényleg csak azokhoz!) képest borsos áron adták: ha jól emlékszem, a pisztrángért 900 leket, a bárányért 800-at kellett fizetnünk (emlékeztetőül: egy lek az kábé két forint); mindkettőt görög (úristen, mit beszélek: ALBÁN!) salátával szolgálták fel; a friss rozs(os)kenyér mellé automatikusan járt az olívaolaj és a borecet.

Állítólag nem messze van egy kis vízierőmű is, amely a forrásokból táplálkozó Bistrica (!) folyóra épült, de ezt szerencsére nem láttuk.

Ha kocsival mentek Albániába és úgyis megnézitek Sarandët, ki ne hagyjátok a Kék Szemet!