A Mont Saint-Michel

Következő állomásunk a breton-normand határon elterülő Szent Mihály-hegy (Mont Saint-Michel), egy olyan látnivaló, amely a turistacsalogató érdekességekkel amúgy is jól eleresztett Franciaországba látogatóknak – szerintünk – kötelező kéne legyen.

De – számomra érthetetlen módon – nem az. Utánanéztem, és a francia büntető törvénykönyvben a mai napig nem szerepel a “Mont Saint-Michel meglátogatásának elmulasztása” nevezetű tényállás, pedig minimum a szándékos alakzatát bele kéne venni.

No, csapjunk a lecsóba.

A nyolcadik században holmi vállalkozókedvű, építészeti vénával rendelkező szerzetesek kezdték a munkát egy templommal, majd mintegy 600 évig szorgoskodtak a környéken, mígnem teljesen felépült a már székesegyházzá duzzadt kegyhely köré maga a falu.

Az óriási gránitsziklára épült létesítmény a teljesen sík vidéken vonzza a tekintetet, s már-már giccses körvonala több filmben, illetve rajzfilmben is felbukkant, mint gótikai közhely.

Jó-jó (mondhatná az olvasó), láttunk mi már éjjeliőrt nappal meghalni, meg karón varjút, satöbbi, szóval egy sziklán elhelyezkedő gótikus templom látványától még nem kell visszanyeljük az izgalomtól és a meghatottságtól a légcsövünkig feltoluló epét.

A lényeg következik: tessék hátradőlni és kortyolni egyet a jeges teából.
A poén az, hogy ez a gránitszikla (és a rajta felhúzott település) minden előzmény nélkül a tengerben fekszik, ahová csak egy igen keskeny földnyelv vezet. Ráadásul az itt extra méretű és intenzitású árapály dagálykor teljesen ellepi a környéket, tehát a hely gyakorlatilag szigetté változik. Apálykor meg annyira visszahúzódik a víz, hogy teljesen szárazzá válik körülötte minden.

Ezek a légifelvételek sajnos kölcsönfotók. A környéken be lehet ugyan fizetni sétarepülésre (helikopteren vagy akár repülőgépen is), de, khm, anyagi lehetőségeink végesek.

Amikor a tenger (bocsánat: az óceán) formában van, másodpercenként akár egy méteres sebességgel (!) is terjeszkedhet (ez egy sétáló ember tempója) és nyolc-tíz perc alatt teljesen elzárja a külvilágtól Szent Mihály hegyét.

Régebben (amikor a turisták sokkal hülyébbek voltak, esetleg nem tudtak olvasni, vagy egyszerűen nem hittek a helybélieknek) előfordult, hogy befelé sétáltak pár száz métert a kicsit nedves homokkal és rothadó algákkal borított “tengerparton”, majd a céltalan lófrálásból perceken belül extrém sport lett: rohanni kellett kifelé a víz elől.
Ezen a másik kölcsönképen látható, hogy maximális dagály esetén csak a mesterségesen létrehozott és megemelt úttest, illetve parkoló marad szárazon; ezt hamarosan le fogják bontani és ki fogják kotorni az egész öblöt, hogy visszaállítsák a természetes viszonyokat. A prodzsektre nem sajnálják a lóvét: a francia kormány 150 millió eurót különített el erre a célra.

Aki még ott akar parkolni a városfal mellett, 2012-ig megteheti.

A falu nem skanzen: mintegy 50 állandó lakója van, akik a számos kávézó, étterem vagy fizetős közvécé valamelyikében fejtenek ki társadalmilag hasznos tevékenységet. Jelenleg is tucatnyi szerzetes imádkozik valamennyiünk lelki üdvéért a templomban. Nem tudom, kimutatták-e már, de az egy állandó lakosra eső turisták tekintetében ez a település szerintem komoly esélyekkel indulhat a világelsőségért: évente több, mint 3,5 millióan nézik meg maguknak a helyet. Az Eiffel-torony és a Versailles-i kastély után ez a harmadik leglátogatottabb franciaországi attrakció.

Menjetek el, nem fogjátok megbánni. Nekünk tetszett. És el kell ismernem: Csuri ötlete volt a látogatásunk; én első körben azt mondtam, hogy Szent Mihályból nekem elég a párizsi sugárút.

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.