Valószínűleg számos olvasónk töltött már több napot a szomszédos Horvátország tengerpartján, ezért kevesen fognak meglepődni, amikor kijelentjük, hogy – szigorúan szubjektív véleményünk szerint – egykori társországunk szigetvilága a legkényesebb ízlést is kielégíti anélkül, hogy felháborító olcsóságával hívná fel magára a figyelmet.

Innen is kitalálható, hogy Csurtusék csak pár napot töltöttek az egyik leglátványosabb és legnagyobb hírű adriai szigeten, amelyet következetesen (és csak azért is) Brijuninak fogunk nevezni a magyarban (is) elterjedt, olasz eredetű Brioni helyett, mert úgy érezzük, tartozunk ennyivel a horvátoknak, ha már az ötödik legelterjedtebb magyar családnév forrásai.

Magáról az útról csak nagyon röviden: Budapesttől a Brijuni szigetcsoport 645 kilométerre van közúton, ami (az utolsó 90 kivételével) végig autópálya. Ez annyit tesz, hogy ha az ember végig betartja a sebességhatárokat és csak kétszer áll meg pisilni és mondjuk egyszer tankolni (na meg ha Rijekában/Fiuméban végre felszerelik azokat a rohadt zajvédő falakat a pálya mentén), ha reggel kilenckor indultok, délután ötkor akkor is a fažanai kikötőben kávézhattok, ha közben – kijelölt dohányzó- és pihenőhely híján – többször is sikertelenül próbáltátok felgyújtani a barátságos táj növényzetét.

A horvát sztrádáról jó csomót lehetett olvasni idehaza is, főleg, amikor kiderült, hogy kilométere a hazainak a törtrészébe (tán 60%-ába) került, noha (főleg Zágráb után) bőven található rajta alagút és völgyhíd. Nem szeretnék olcsó poénokkal operálni, ezért a magas labdákat ezúttal kihagyom, azt viszont tudnotok kell, hogy amióta az M5-ösön leszerelték a kapukat és matricás lett, szerintem műfajon belül a horvátoké a legdrágább mulatság: Letenyétől Rijekáig (ez olyan szűk 300 kilométer) kétszer fizetsz, 39 + 60 = 99.- helyi pénzt (kunát), ami ezen a nyáron testvérek között is 3800 magyar forintot ér. És ez csak az odaút. Ehhez gyorsan hozzáteszem, hogy 4200 forintért a teljes, közel ezer kilométeres magyar pályahálózatot egy hónapon keresztül korlátozás nélkül használhatod.

Mindezt csak azért mondtam el, mert így kerek a történet az olcsón megépült horvát sztrádákról, és nem azért, mert soknak találnám a 300 km autópályáért a 14 eurót (amúgy kurvasok, de nem erről akartam beszélni).

Szóval Brijuni.
Hát, kérem szépen, a szigetcsoport (amely 14 szigetből áll és teljességében a Brijuni Nemzeti Parkot alkotja) az isztriai szárazföldtől (pontosabban: a Fažana nevű parti kisvárostól) 3,5 kilométerre terül el. A part és a sziget között rendszeres kishajójárat működik, amely 15 perc alatt abszolválja a hatalmasnak nem mondható távolságot.

A szigetvilág legnagyobb alkatrésze a roppant fantáziadúsan Veliki (avagy Veli) Brijun-nak, vagyis Nagy Brijunnak nevezett, igen furcsa alakú, úgy 5 négyzetkilométeres sziget, amelyen mi is laktunk, s amely a politikatörténettel foglalkozó kevesek számára többek között arról nevezetes, hogy 35 éven keresztül egy – szlovén-horvát vegyes családból származó – egykori partizánvezér itt rendezte be alternatív rezidenciáját, és 1946-tól 1979-ig minden évben legalább négy, de inkább hat-hét hónapot itt töltött, s innen intézte nem kis visszhangot kiváltó folyó ügyeit.

Igen, persze hogy Titóról beszélek, akiről lesz még szó egy kicsit bővebben később.

De ne szaladjunk ilyen nagy léptekkel előre, mert Brijuni Titó előtti története is megér egy pár mondatot.

Elég az áttekintő, észak-adriai térképre nézni és nem kell ahhoz történésznek lennünk, hogy belássuk: ebben a régióban az elmúlt kétezer évben igencsak pezseghettek az események. Tudom, hogy unalmas folyton ezzel kezdeni, de az illírek után már a rómaiak is bóklásztak errefelé (erről egy nagyon szépen feltárt ókori kikötő és kereskedelmi központ maradványai árulkodnak, amiről szerintem lesz külön poszt), majd jött Velence (a brijuni külszíni fejtőkből származó kövekből épült a XVI-XVII századi velencei villák, középületek és hidak jelentős része), és maga Napóleon is rátette a kezét egy rövid ideig.

Naná, majd pont ő maradna ki egy ilyen mókából.

Büszkén kihúzhatjuk magunkat, hiszen a korzikai bukását követően a szigetek az osztrák, majd az osztrák-magyar monarchia szerves részét képezték, melynek haditengerészete egy egészen csinos kis erődítményt épített a pulai bázis tőszomszédságában (az onnan alig 14 kilométerre) fekvő Veliki Brijunira.

1883-ban (előttem tisztázatlan okokból – magyarázatot a kommentek között szívesen veszünk) a dualista Navy összepakol és kivonul innen. Helyére villámgyorsan egy gazdag bécsi üzletember, bizonyos Paul Kupelwieser jelentkezik (ugye, milyen klassz név?), aki tokkal-vonóval megveszi az egész szigetcsoportot (!), és (engedve a modern idők hívó szavának) egy valódi (mai szóhasználattal) turistaparadicsomot varázsol az egykori kőbányák és haditengerészeti ojjektumok helyére: golfpályát, jachtkikötőt, osztályon felüli szállodákat és kaszinót épít, s (valódi bécsi fazon lévén) nem feledkezik meg a koncerttermekről, képzőművészeti kiállításokról és kávézókról sem.

A huszadik század elejére Brijuni olyan sikk lett a Monarchiában és a szomszédos Itáliában, hogy egy magára valamit is adó főrend legalább évente egyszer elvitte az egész családot, hogy a cseperedő leánygyermekek élőben láthassanak pár királyi fenséget és keringőzhessenek egyet valami rettenetesen protokolláris, de annál puccosabb esemény örvén holmi marcona hajóskapitányokkal és kétkezi grófokkal.

A szigeten őrzik Koch doktor emlékét is, aki Kupelwieser meghívására töltött pár hónapot a szigeten – itt is a maláriaszúnyogok ellen viselt keresztesháborút; a jelenlegi állapotokból kiindulva azt kell mondanunk: sikeresen.

Az első világháború után a szigetek olasz fennhatóság alá kerülnek, de még mindig a Kupelwieser család tulajdonaként. Carlo, az öreg alapító fia azonban a nagy gazdasági világválság éveiben belekeveredik egy kínos csődbe, amelyből csak úriember módjára tud kilábalni: golyót ereszt a saját fejébe. A főszigeten temették el, ez itt a sírja, az édesanyjáéval együtt; hogy Paul hol nyugszik, nem tudom.

1945-ben a szemfüles (és győztes) jugoszlávok megkaparintják a környéket, beleértve a Brijuni szigeteket is. Amint azt már bátorkodtam megemlíteni, Titó marsall nem csak a katonai erényeiről volt híres, hanem a szépérzékéről is (ez utóbbiról több kontinens számos szépasszonya tanúskodhatott volna, ha testi épségük érdekében nem ragaszkodtak volna görcsösen a diszkrécióhoz): amúgy igazi diktátoros, huszáros vágással 1946-ban a belgrádi főnök kisajátítja magának az egész cuccot, s Veliki Brijuni lesz a kommunista Jugoszlávia informális fővárosa (de mindenesetre hatalmi centruma).

Titó itt hosszú távra rendezkedik be; hermetikusan lezáratja a környéket (sziget lévén nem volt túl nehéz) és áprilistól október végéig innen irányítja a délszláv állam mindennapjait, itt fogadja a külföldi kollégáit és a világ aktuális celebjeit – erről egy nagyon pofás fotókiállítás látható az egykori rezidencián, amiről a szomszédblogon fogunk részletesen beszámolni, mert mégiscsak egy valódi marsallról van szó, nem egy hétköznapi, futottak még kategóriájú komancs nímandról.

1983-ban (Titó halála után három évvel) nemzeti parkká nyilvánítják és elvileg megnyitják a látogatók előtt. 1991-ben megalakul a független Horvátország, Brijuni kikötőjében pedig automatikusan felhúzzák a sakktáblás címerű lobogót. Azóta a szállodák egy részét felújították, kipofozták, a sétányok jelentős részét leaszfaltozták, s a szigeten (többek között) megnyitották azt a különleges állatkertet (inkább szafari-parkot), ahová azokat az állatokat helyezték, amelyeket Titó annak idején ajándékba kapott.

A sziget ma tele van kistestű, szabadon kószáló, roppant szelíd őzekkel és szarvasokkal (nem tudom, melyik alfaj, talán dámvad?), amelyek esténként az erdőből bejönnek a fősétányra meg a szállodák közé és az emberek kezéből eszik ki a kenyérdarabokat meg a zöldséget. Rajtuk kívül pávák rikoltoznak torkuk szakadtából, mókusok rohangálnak, szívbajt hozva a békésen söröző turistákra, a halak reggelente odagyűlnek a reggeliző sétány melletti öbölbe és látványosan megharcolnak minden falat, nekik dobott kenyérért, de vannak más, náluk jóval izgalmasabb állatok is, amelyekről majd a későbbi posztok valamelyikében fogunk szívdobogtató történetet mesélni nektek.

Nem szoktunk levegő után kapkodni minden tengeröböl vagy egy 1600 éves, még most is termő olajfa láttán (igen, ez utóbbi látható itt), de ha tömören kellene megfogalmaznunk, azt kellene mondanunk: Brijuni egy nettó csoda.

Az elkövetkezendő posztokban ezt egy kicsit részletesebben ki fogjuk fejteni, valamint azt, hogy:

1.) Miért érdemes Brijunira menni;
2.) Miért nem érdemes Brijunin lakni és mi az alternatív javaslatunk;
3.) Miket láttunk, tettünk, tapasztaltunk, fényképeztünk, valamint ettünk és ittunk arrafelé, és mindezek ellenére hogyhogy maradt pénzünk hazafelé benzinre.

Tartsatok velünk.