A fogarasi vár

Biztosak vagyunk abban, hogy várkedvelő olvasóink (a magyar lakosság 81,7 százaléka tartozik a középkori várak és kastélyok rajongói közé – ez saját felmérés, tehát abszolút autentikus), szóval az erődítmény-fanok séróból fel tudnának sorolni húsz-harminc olyan régi magyar várat, amelyet vagy meglátogattak már, vagy meg szeretnének tekinteni és ezt csak ajánlani tudják. Ugyanakkor mérget mernénk venni arra, hogy a fogarasi nem tartozik közéjük, pedig ha megnézitek a fotóinkat, tutira sajnálni fogjátok, hogy mindeddig nem kerítettetek sort egy ottani látogatásra.

Mint mindig, most is megkönnyítjük a dolgotokat. Ne, ne csináljátok már; tudjátok, hogy a hálálkodást nem szeretjük, viszont a borsos Absolut vodka Té egyik kedvence.

Csak megemlítettük, magunk sem tudjuk, miért; ne értsétek félre. Következzék tehát a fogarasi vár.

A név körül számos vita terebélyesedett ki. Ami bennünket illet, nem szeretnénk állást foglalni, mindenesetre a közeli, meglehetősen fogazott hegyvonulat (a Fogaras) névadó szerepe ugyanolyan esélyesnek tűnik, mint a besenyő-román „fagar-fag” (kőrisfa) változat.
Nemzeti radikális olvasóink szívébe kénytelen vagyok egy méretes tüskét nyomni: a vidék úgy ezer éve román többségű (a XIII. századból származó egyik latin nyelvű leírás már úgy említi, hogy silva blacorum et bisenorum, vagyis az oláhok és a besenyők erdeje), de ez egy jottányit sem csökkenti az érdekességét annak a várnak, amely a mostani Románia jelenlegi mértani középpontjában fekszik, nagyjából félúton Nagyszeben és Brassó között (ahol szintén jártunk és amelyekről szintén be fogunk számolni nektek).

A várkapun látható címer lecserélésére még nem jutott idő: az első negyedben megszemlélhető kohó, fogaskerék, illetve vegyészeti lombik nagy valószínűséggel nem a középkor hozadéka. A második negyedben a hegyek és a fenyők alatt látható román népművészeti szimbólum meg önmagáért beszél. Az egyedüli frankó részlet a boglárcímer két hala – ez már kétszáz évvel ezelőtt is benne volt, ha jól emlékszem (Figyelem: a várról beszélek, nem a vármegyéről!)

A honfoglalást követő első kétszáz évben valamikor egy sárpalánkos, düledező falú erődítményt emeltek ugyan az Olt folyó partján, de igazi stratégiai szerepét akkor még nem tudta betölteni, noha a kezdetektől királyi birtokként szerepelt a nagy kataszteri könyvekben. Az első komoly, keményfalú (a már említett kőrisből készült) erődítményt 1311-ben egy Apor László nevű, helyi érdekű vagány csávó építtette, az akkori település közepén. Annak idején ugye se a benzinkút nem játszott, se a játékterem, se a szupermarket – várra viszont égetően szükség volt, hiszen a tatárjárás emlékei még kísértettek.
Nagy Lajos királyunk valami miatt nem ragaszkodott annyira a környékhez, mert 1370-ben az egész Fogarast (hegyestől, városostól, várastól) odaadja gebinbe az éppen aktuális havasalföldi vajdának. Kábé olyan lehetett ez a gesztus, mint amikor négyszázharminc évvel később a Bánságban bizonyos Csekonics báró a 25-30 ezer hektárjából hármat átad gazdálkodásra valamelyik jóarcú lovászának (persze a román történelemkönyvek ezt úgy említik, hogy „a régió és a vár közel száz évig román uralom alatt állt”).

Lajos lazán megengedhette magának ezt a nagyvonalúságot, mert akkoriban elég jól futott a Magyar Királyság szekere, és egy pár ezer négyzetkilométeres földdarab igazán nem osztott és nem szorzott.
A szerződés 1465-ig volt érvényben, amikor is egy kolozsvári születésű király, bizonyos Mátyás úgy dönt, hogy elég a szórakozásból: odaszól III. (Szép) Radu fejedelemnek, hogy a szerződés semmis, takarodjon. Ez a Mátyás nagyon meggyőző bírt lenni, mert a havasalföldi csapatok négy nap alatt összeszedték a cókmókot (gondolom, a szögeket is kihúzták a falból, a csaptelepekről és a fali konnektorokról nem beszélve), és olyan gyorsan hazarongyoltak a hegyeken át dél felé, hogy öröm volt nézni.

Mátyás (igazi gondoskodó családfőként) a nagynénje férjének, Geréb Jánosnak adja a fogarasi várat, de mivel az onkel nem volt valami jó gazda, családi kötelékek ide vagy oda, pár év múlva az erdélyi szászok kapják meg ideiglenesen, majd – királyi birtokként – az Igazságos balkézről való fia, Korvin János örökli, a hozzá tartozó 62 faluval együtt.
1531-ben jött egy igazi gazdaszellemmel megáldott tulajdonos, Majláth István, aki belátta, hogy a korszerű harcászat nem tűri a főleg sárral tapasztott, farönkökből és zúzott kavicsból álló, elég hevenyészett várfalakat. Olasz és francia mestereket hívott, akik megépítik neki azt a négy, 12 méter magasságú sarokbástyás erődöt, amely Erdély egyik legnehezebben bevehető, 630 centi magasságú falakkal rendelkező, 6 méter mély vizesárokkal körülvett várává alakítják a fogarasi létesítményt.
Az Olt vizét egy igen elmés szerkezettel lehetett az árokba be-, majd – szükség esetén – kivezetni. A belsőépítészeti kivitelezés meg – azt mondják az okosok – tisztára transzilván reneszánsz; merthogy ilyen is van ám!

1599-ben a havasalföldi vajda, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) foglalja el. Róla az anyaországiak túl
sokat nem tudnak, s ez így is van rendjén. Amit róla tudni érdemes, az az, hogy ő volt az első, aki Erdélyt, mint ősi román földet szerette volna meghódítani. Ennek érdekében be is tört a vidékre, s a kezdeti sikerei után (kábé tíz hónapra egyesíti a Regátot Erdéllyel) szívóágra kerül: egy Torda melletti csatában az osztrákok biztatására sajnálatos módon levágák a fejét. Napjainkban egész Erdély tele van a többé-kevésbé (inkább kevésbé) sikerült szobraival. Előbb-utóbb kénytelenek lesztek szembesülni vele ezeken az oldalakon, de most még fiatal az idő erre.

Mindezt csak azért mondtam el, mert a fogarasi várat Mihály a feleségének, Stanca asszonynak adja, akinek mellszobra a mai napig látható a vár előtt, (itt balra) ráadásul olyan felirattal, ami arra enged következtetni, hogy Mihálynak kisebb dolga is nagyobb volt annál, semhogy a feleségével foglalkozott volna. Simogatni legalábbis nem simogatta az asszonyt.

A mellszobor alatt ugyanis ez olvasható:

Aici a suferit toate umilinţele şi ameninţările, pentru dreptul neamului său, chinuită şi apoi veşnic nemângăiata soţie a lui Mihai Vodă Viteazul, Doamna Stanca.

Vagyis magyarul:

Nemzete jogaiért itt szenvedte el az összes megaláztatást és fenyegetést Vitéz
Mihály vajda szenvedő, és a simogatást ezután örökkön nélkülözni kénytelen felesége, Stanca Asszony.

A szenvedés mibenlétéről egyetlen, általam ismert forrás sem számol be, de liberális gondolkodású emberek lévén tudjuk, hogy ami két felnőtt ember hálószobájában történik, az csak kettőjükre tartozik. De akkor miért kell kőbe vésni?! És egy simi azért még belefért volna – szerintem…

Persze lehet, hogy a “simogatás nélkülözése” annyit tesz archaikusan, hogy vigasztalatlan…

No mindegy, haladjunk.
Innen kezdve az események felgyorsulnak, a tulajdonosok (legalábbis történelmi léptékkel nézve) villámgyorsan vátoznak. Jön Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, Apafi Mihály, I. Rákóczi György (ő vastagította meg a falakat nyolc (!) méteresre), majd a Habsburgok, akiket úgy látszik, az egész magyar történelem során tényleg nem lehetett furkósbottal sem agyonverni.

Apafira még egy gondolat erejéig visszatérünk, már csak azért is, mert fejedelemsége alatt itt (Fogarason) volt Transzilvánia fővárosa, itt ülésezett az erdélyi nemesi gyűlés, és uralkodása alatt honosodott meg ezeken a tájakon a dohányzás, illetve a dohánytermesztés.

Csurtusék nem vitatják a dohányzás kultúrtörténeti jelentőségét, s ezért a fenti megemlékezést teljesen helyénvalónak tartja. Apafi for President!

A vár százötven éven át laktanyaként szolgált, majd jött Trianon, ami ilyen szempontból nem változtatott a lényegen, csak a zászló színein, amit reggelenként felvontak az udvaron.

’48 után a komancsok politikai börtönként használták, egészen 1962-ig. Napjainkban múzeum, városi könyvtár és művelődési központ működik benne, továbbá egy elég gyanús szagokat árasztó étterem az udvaron.
Amikor ott jártunk, egy mérsékelten csinos menyasszony és egy kifejezetten besurranó arcú vőlegény közreműködésével násznép fényképezkedett – a vár portásának elmondása szerint szokás arrafelé, hogy a templomi „igen” után eljönnek a várhoz és megörökítik magukat előtte. Hjakérem, főhajtás a nemzeti történelem előtt. Khm.
És ha már templomról esett szó: a vártól úgy 150 méterre légvonalban épül a fogarasi belváros legnagyobb épülete: egy újabb román (görögkeleti) templom. Igény, az van rá bőven, hiszen eddig csak hat darab van belőle a településen. A méretét tekintve meg kábé ugyanannyi köbméter tégla és habarcs lesz benne, mint a várfalban, és majdnem akkora lesz, mint a pesti Bazilika.
Pénz meg, mint a pelyva, ha ilyesmiről van szó.

Egészségükre.

Nincs

Nincs hozzászólás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.